Úton

Viszonylag gyorsan, probléma nélkül kijutottunk Londonból a kisokos (GPS) segítségével, és először csodálkozhattunk rá az angol vidék szépségeire. Nagyon nagy szerencsénk volt, mert a londoni esős napok után innentől ragyogó időnk volt, igazi kirándulóidő, 25-28 fok, napsütés, enyhe szellő. Persze éppen Wimbledon második hetében jártunk,nem véletlenül tették erre az időpontra a versenyt. Ami még tovább növelte az élvezeti értéket az az időjárás eltolódásából fakadt, itt ekkor volt a természet a legnagyobb tavaszi pompájában, burjánzott minden, a virágok legszebb arcukat mutatták és ez a rendezett, csoda kis kerteket ápoló házak között különleges élményt adott.

Utunk három szálláshellyel sok angliai kisvárost és a körülöttük lévő látványosságokat célozta meg. Minden angliai kisváros fő nevezetessége a katedrális, ezek a 11.-15. században épített monumentális épületek ámulatba ejtik a látogatót méreteikkel, mely a vallásos buzgóság, a gazdagság valamint az előkelőség vetélkedésének tükörképe. Ami egyedülálló az az épületek magassága, minden templom csodálatos színes üvegablakai helyettesítik a kontinenseken szokásos falfreskókat, itt ezeken jelenik meg a biblia, az írástudatlan pórnépnek szánt képregény. Ha a templomot kinéztük, akkor a bűbájos, középkori hangulatot árasztó főutca marad látványosságnak és persze, ha van, akkor a tengerpart a kikötővel. Ezzel elmondható, hogy minden kisváros alig három óra alatt bejárható, a fő látványosságok ennyi idő alatt kényelmes sétával megtekinthetőek.

Mostani kalandozásunk Canterburyben kezdődött, Rye-on keresztül, kis Long Man-es és Beachy Head-es kitérővel Hastingsben folytatódott, azután a Seven Sisters érintésével Brightonon át értünk Chichesterbe, ahonnan csillagtúraszerűen meglátogattuk még Winchestert, Southamptont és Portmouth-t. A reptérre visszafelé jövet megcéloztuk még Hampton Courtot is, de csak a környékére jutottunk el. Mindezt 5 nap alatt!

Canterbury katedrálisát egy gyönyörű kapun keresztül lehet megközeliteni,

ez talán a legismertebb templom a meglátogatottak közül.

A 11.-12. századi katedrális egészen VIII. Henrikig, az anglikán egyház megalapításáig koronázó templom volt, a benne lévő trónszék ma is látható.

Másik fő nevezetessége Beckett Tamás, az érsek, aki kicsit többet próbált meg az egyház – és persze a maga – nevében megengedni magának, mint szabad lett volna, le is szúrták a saját templomában és lett belőle holt, meg mártír.

Külön nem kell hangsúlyozni az ablakok szépségét,

no meg a kupoláét,

ami még érdekes volt, az a keresztelő medence kétrészes megoldása, nagyon bátrak voltak, hogy nem ijedtek meg attól, hogy a felfüggesztett felső rész a fejükre eshet. Nem is esett eddig.

Érdekesség, hogy a menyezet kialakítását egy tükör segítségével lehet élvezni.

Gyönyörű a templom kerengője is.

A fallal körül vett óvárosi rész egyetlen főutca köré épült, itt láthatóak a középkori favázas házak,

hogy mennyire az eredeti állapotban, az persze kérdéses, de mindenesetre a látszatot megtartva. Mint minden ilyen turista attrakciót kínáló helyen vásárosok, mutatványosok és koldusok szép számmal.

Következő napi látnivalóink sorát Rye városkája nyitotta. Egy dombtetőre épült, valaha tengerparttal rendelkező kis halászfalu megőrizte középkori báját, a fallal körülvett óváros legmagasabb pontját uralja a templom, mely azzal büszkélkedhet, hogy homlokzatán látható Anglia, mai is működő legrégebbi órája. Az is különlegessége, hogy ingája a plafonból kinyúlva a bejárati ajtó felett mozog,

miközben magát az óraszerkezetet az álmennyezet takarja. Színes üvegablakokból itt sem volt hiány.

Belefutottunk egy filmforgatásba, így a templom előtti főteret csak a díszletekkel elváltoztatottan élvezhettük, de ez talán csak javított az összképen.

Sétálva a dimbes-dombos városkában gyönyörködtünk a virágpompában,

a szép épületekben

és az angyali nyugalomban. A turista központban kiállították a városka makettjét is,

megállapíthattuk, hogy már csak az erőd maradványait nem érintettük,tehát ezzel fejeztük be a kisvárosi sétát.

Mielőtt aznapi szálláshelyünkre mentünk volna, kis kitérőt tettünk két látványosság érdekében. Az első a Long Man volt, mely a híres angliai kőbe rajzolt figurák egyike. 40 ember magas, amikor felfedezték vagy háromszáz évvel ezelött, akkor még benőtte a fű, ezt kiszedve egy a domboldal mészkő anyagából álló látvány volt, de mára betontéglákból rakták ki, így őrizve meg a ma emberének. Nem tudni ki, mikor és miért alkotta, valójában a két bottal mit jelképez, de látványként igen érdekes.

Ezzel háromra nőtt az általunk már látott ilyen ábrázolások sora, a ló és a nagytermészetű ember után ez volt a harmadik. Javára legyen írva, ez az első, amit ragyogó időjárás mellett élvezhettünk.

Hogy azért ne legyen teljes az örömünk, az odavezető keskeny úton sikerült defektet kapnunk. Valószínüleg a padka egyes részeinek hiánya, majd újbóli megléte okozhatta, minden esetre kereket kellett cserélni. Jancsi profi sofőr, végül is mindent megtalált a kerékcseréhez és mintegy 20 perc alatt végzett is vele. Ha kicsit gyakorol a Hungaroringen kaphat másodállást. Hogy még sanyarúbb legyen a sorsa a nagy ijedtséget leöblítettük egy kis sörrel, persze Ő csak sóvárogva nézhette a kólája mellől, de megfenyegetett minket, hogy este duplán bepótolja.

Tovább haladva megnéztük Beachy Head szikláit és világítótornyait,

ami eltekintve az igen erős széltől és a meredek szikla partján elhelyezett számtalan kereszttől fantasztikus élmény és látvány.

Innen már tényleg az aznapi célvároska, Hastings következett, mely számomra a sakkversenyek versenyhelyszínéről volt ismerős, de itt még eddig nem jártunk. Helyes kis kikötőváros, a domb tetején a várral, mely bús düledékeiben látható, siklóval könnyebben megközelíthető, mint gyalog.

A kikötő nevezetességei a halászházak, melyek jellegzetes formájukkal, magasságukkal utalnak a funkciójukra, itt tárolták a halászathoz nélkülönözhetetlen eszközöket és ebben szárították a halászhálókat, ezért ez a magasság.

Egy kis kikötői csendélet:

Mint minden kikötőben itt is egy komoly szórakoztató komplexum van, számunkra nem teljesen világos módon minden zárva volt. Végül is abban maradtunk, hogy már késő van, ez nem egy olyan hely, ahol a sok turista éjszakázik, ez a magyarázat. Vagy nem.

Az éjjel Jancsi számára nem volt kellemes, végig az előző napi defekten rágódott. Úgy határoztunk, ha megfizethető áron kicserélik a gumit, akkor élünk az opcióval. A város határában lévő szervízben fél óra alatt, kellemes áron megtörtént a csere, így visszaállt az eredeti állapot az autón, meg a kedvünkben. A továbbiakban már semmi nem történt vele, így eshetett meg, hogy amikor a visszaadásnál az ellenőrző fickó megnézte a kocsit, azt találta mondani, hogy ő ilyesmit is nagyon ritkán lát, hogy a kocsi egy kontinensről jött vezetővel sértetlen. Itt aztán visszaállt és nőtt Jancsi egója. Meg is érdemelte.

A harmadik napot a Seven Sisters meglátogatásával nyitottuk, ez állitólag hét mészkőszikla, ami egy öblöt ölel körül. Nekünk a szám sehogy se jött ki, de a látvány szép.

 Következő állomásunk Brighton kikötővárosa volt. Miután leparkoltunk a híres-hírhedt Grand Hotel mellett, itt volt a robbantásos merénylet Margaret Thatcher ellen, elsétáltunk a kikötőhöz, 

mely egy grandiózus etető és szórakoztató centrum.

Végigsétálva a lálványosságok között és mellett megállapítottuk, hogy ez nem igazán nekünk való szórakozás, de azért érdekes volt rácsodálkozni a pihenő

és az adrenalint kergető, természetesen rengeteg pénzt költő emberekre.

A kikötő melletti árnyas téren

átsétálva jutottunk el V. György keleti ihletésű királyi palotájához,

mely az uralkodó vonzalmát hűen fejezi ki ehhez a kultúrához. Még nagyon régen, 1984-es látogatásunkkor benn is voltunk, ott is tobzódik a keleti művészetekben. És van egy ebédlőasztal 100 személyre terítve, színarany és márkás porcelán terítékkel.

Miután jót sétáltunk,napoztunk és nem volt kedvünk fürödni a 15 fokos tengervízben

tovább indultunk utolsó szálláshelyünk, Chichester felé. Kora délután érkeztünk és jólesően állapítottuk meg, hogy a katedrális 50 méterre van a szállástól,

de még közben van a vacsorázóhely, a Wetherspoon és közvetlen a sarokról nyílik a főutca. Ennek megfelelően a nap hátralévő részében a lepakolás után a rövid városnézés programját bonyolítottuk le, mely a katedrális belsejének meglátogatásán kívül mindent tartalmazott, amit ebben a kisvárosban látni lehet.

Itt is konstatáltuk, hogy este 9 óra után kihalt minden, aki még fenn van, az csakis az éttermekben található.

Másnapi programunk Winchester volt, ahol a katedrális

és a főutca látványosságai

mellett a régi vár, merthogy ez a hely is volt valaha főváros, nagyterme az érdekes látnivaló. Annak idején ez a terem volt a legnagyobb terű fedett építmény Angliában (13.-14. század ) és most itt látható az egyik homlokfalon Artúr király asztalának fedőlapja.

A vele szemben lévő fal az uralkodói családfát foglalja magába, jellemző az akkori viszonyokra, hogy tele van egy ekkora felület!

A katedrálishoz érve találós kérdés jutott eszünkbe, ki tud mondani két angliai katedrálist, melyeknek összesen egy tornya van? Ugyanis itt egy sincs, a Chichesterinek meg egy. A katedrális egy hírességgel dicsekedhet, már akiket mi ismerünk és számontartunk, itt van eltemetve Jane Austin, emléktábla,

emlékablak, de igazán a sír helye nem teljesen meghatározható. Emellett a szokásos gyönyörű tér,

az üvegablakok

és síremlékek.

A templom a múlt században végveszélybe került a talajvízszint megemelkedése miatt, azonban egy helyi búvár hat évig tartó munkával megerősítette az épület alapját és hálából a síremléke a templom előkelő helyén található

Miután még sok idő volt a napból, kérdés volt, merre tovább. Mivel a visszafelé vezető úton volt Southampton, hát menjünk oda, mondtam én, na ez hiba volt. Már csak utólag, itthon derült ki számomra, hogy az emlékeim megcsaltak, mert én összetévesztettem Plymouth-szal, ahonnan a Mayflower indult és azt kerestem. Volna. Ehelyett egy ronda kikötőváros, egy városkapu,

egy szép épület

és menekülés.

De mindenben van valami jó, volt még idő a chichesteri katedrális belsejének megtekintésére,

ahol az egyik fő nevezetesség egy Chagall ablak,

a bejárati íven pedig a regnáló királynő

és az apjának szoborba faragott portréja. Itt is különálló harangtorony van.

Miután majdnem ránk zárták a templomot, hiszen természetesen utolsóként jöttünk ki, a ragyogó napsütésben kezdtük körbejárni és megcsodálni az épületet, az udvarban arra lettünk figyelmesek, hogy gépfegyverszerű fotóapparátokat irányítanak a toronyra.

Kiderült, hogy a helyi madárvédő csapat és a nemrég kikelt sólyomfiókákat figyelik és fotózzák, akik a már több éve a toronyban fészkelő pár első utódjai. Nagyon rendesek voltak, megengedték, hogy mi is belenézzünk a távcsövekbe, jót szemeztem, mint kiderült az egyik fiókával.

Szabad szemmel nem tudtuk felfedezni, hogy hol is van a toronyban a fészek.

Utolsó teljes napunkat Porthmouthnak szenteltük és előzetesen nem gondoltuk volna, hogy ilyen kellemes élményben lesz részünk. Szerencsére a városközpont helyett rögtön a kikötő felé mentünk, ahol az erőd bástyáját és két templomot találtunk, a kis templom látszólag egy rom volt,

melynek a falai maradtak meg tető nélkül, de kiderült, hogy ez csak az eleje, beljebb egy nagyon szép kis fedett rész látható,

bájos orgonával,

ha tudtunk volna zongorázni, akár meg is szólaltathattuk volna.

Nagyon kellemes jellegzetes belsővel bír ez a templom is.

A nem messze tőle található katedrális már kevésbé látványos, egy szép hajómodell

és a szokásos tér.

Már a bástyáról felfedeztük a város legújabb jelképét a Spinakker tornyot,

ez a vitorlát ábrázoló építmény a kikötő fölé magasodó kilátó.

A kikötő egy nagy bevásárló központtá lett alakítva, mely minden igényt kielégít. A parton sétálgatva láttuk, hogy kiránduló hajók indulnak, nosza nézzük meg, mikor és merre mennek, mert ha nem is akartunk felmenni rá, de a Victoryt, Nelson zászlóshajóját azért látni akartuk. Számtalan régi hajóorr díszíti a kikötői sétányt.

Kiderült, a hajók óránként járnak, mi is megvettük a jegyet és kivárva az időpontunkat egy jó órás sétahajókázással növeltük élményeinket. Persze itt is a kikötő jelentős részében a hadihajók játszották a főszerepet, ez ráadásul egy javító bázis  is.

sajnos csak távolból volt rálátás a Victoryra, aznap valószínüleg nem is volt látogatható, mert senkit nem láttunk a környékén amikor fenn voltunk a toronyban

de a torony

és a kikötő forgalma innen a leglátványosabb. Visszaérve a partra és elfogyasztva a szokásos üdítő italt Katival meghódítottuk a tornyot. A három szintes kilátóba lifttel lehet felmenni természetesen,

az alsó szinten lehetőség van bátorságpróbára az üveglapon való sétálásra és a kikötő ebből a perspektívából való szemlélésére. Természetesen mindketten hősök voltunk.

A második szint a vendéglátóipari egység, míg a harmadik szint is kilátó, de ez már csak egy hálóval fedett. Nem sok különbség van a két emeletnyivel magasabb helyről láthatóak és a fedett rész látnivalói között, még csak a színes üvegben sem, mert azért fent is ez van. Mint a képeken is látható, a látvány lenyűgöző,

igazi megkoronázása volt a napnak és az egész útnak is.

Természetesen kihasználtuk a bevásárló centrum adta lehetőségeket és a még hiányzó ajándékokkal felszerelve tértünk vissza a szállóba csomagolni.

Utolsó napunkon már csak a repülőtér megközelítése volt a feladat, mivel legalább fél napunk volt, ezért még a vidéki Anglia szépségeit akartuk élvezni, tehát az autópálya kizárásával terveztettük meg a kisokossal az útitervet. Szépen haladtunk is, amikor egy szűk útszakaszon a rendőrség álta  utunkat és baleset miatt visszafordított. Na ennyi elég is volt a kisokosnak, minden áron ugyanarra az útra akart minket vinni, mondván ez az üdvözítő. Vagy fél órába tellett, míg sikerült több kacskaringó, újabb rendőri terelés után az autópálya segítségével ebből a makacsságából kilendíteni. Az autópálya gyorsasága áthidalta az időveszteséget, így az eredeti elképzelés szerint Hampton Court felé vettük az irányt. Letérve a pályáról békésen közelítettünk a cél felé, majd egyszer csak lelassult a forgalom és jött a dugó. Szombat lévén ezek szerint nem csak nekünk jutott eszünkbe ez az úticél, így egy, most már saját elhatározásból végrehajtott forduló után irány a reptér, ahol a kocsi gond nélküli leadása, az utolsó sör elfogyasztása után egy problémamentes repülőúttal befejeztük ezt a szép kirándulást.

Fotó: Rudas Kati, Neustadtl Jancsi

Három óra késéssel megérkeztünk Gatwick-re, ahonnan a megállás nélkül a Viktória pályaudvarra menő expressz vonattal 30 perc alatt értünk be Londonba. Kellemes meglepetésként négyünket családnak minősítettek, így féláron utazhattunk. Igazi angol időjárás, zuhogó eső fogadott, ezért úgy döntöttünk,hogy taxira költjük a megspórolt pénzt. Már vagy fél órája ment velünk a taxi a Kings Crossnál lévő Travelodge szállodához, azt hittük jól át vagyunk verve, de nem, ekkora ez a város.

Megérkeztünk végre a szállodához úgy ottani idő szerint 11 óra tájban, amikor is közölték, hogy van ugyan érvényes foglalásunk, de szoba az sajnos nincs. Ági teljesen jogosan felháborodva mutatta a visszaigazolást, mire rohantak a főnőkért, aki sűrű elnézések közepette kis időt kért, majd megkínált minket itallal és kérte a türelmünket. Na ez volt csak igazán fogytán! Negyed óra múlva közölte, hogy legnagyobb sajnálatára ebben a szállodában nem tud szobát adni, de ha nekünk megfelel, akkor a belvárosi ( Covent Garden ) szállodájukban tudnak elhelyezni minket, kárpótlásul reggelit is kapunk a teljes időszakra. Ági igazi szinpadi módon csak nekünk mondta, hogy most muszály nagyon mérgesnek lennie a pacákkal, de mindíg is abba a szállodába szeretett volna foglalni, de örökösen többszörös árért kínálták. Újabb negyed óra múlva előállt a szálloda kocsija és átfurikázott minket a másik szállodába, ahol végre megkaptuk a szobáinkat, aztán éjjel egy óra felé elindultunk vacsorázni. Mondanom sem kell minden zárva, a pubokban 11 órálg szolgálnak fel ételt, végre találtunk egy Subway-t, ahol megrendeltük a szendvicseinket, majd közölték, hogy éjfél után nem melegítik meg. Így aztán hidegen, hazaúti séta közben elmajszoltuk az ennivalót és végre nyugovóra tértünk.

Másnap reggel, nem túl korán, a reggelinél találkoztunk, svédasztalos angol reggeli, azt a fikázást, amit három utastársam levágott a minőségére, azt a cenzúra törölte. Nekem, mivel imádom a paradicsomos babot bejött, de azt el kell ismerni, hogy a rántotta és a sültkolbász minősége kritikán aluli. A híres angol konyha.

Végül azért elkezdtük a tervezett programunkat, rögtön ütősen, mert a régi Tate galériával nyitottunk. Természetesen mindenhova metróval lehet a legegyszerűbben eljutni, az Oyster kártyával lehet a legolcsóbban utazni. Ez egy elektronikus kártya, melyre tetszés szerinti összeget, tetszés szerinti gyakorisággal lehet feltölteni és a kezdeti és végponti leolvasással a jegy árát levonja az összegből, gyakorlatilag bankkártyaként működik.

Minden angol állami múzeum ingyenes, így a Tate is. Itt vannak az angol képzőművészek alkotásai egyrészt időrendi besorolással, másrészt a kiemelkedő művészeknek összegyüjtött, önálló helyen kiállított műveivel. Engem alapvetően a Turnerek izgattak,

Jancsi a modernekre  -- Henry Moore, Giacometti – bukik.

Szép a kiállítás és az épület belső díszitése is alkalmazkodik a kiállítás színvonalához.

Terveztük, hogy beiktatunk egy hajókirándulást az út során. Mikor kijöttünk a múzeumból, felfedeztük, hogy van egy menetrendszerű hajójárat, mely egészen a Tower-ig megy innen és könnyű volt dönteni, ezt a hajókázást választjuk, hiszen úgy is arra a környékre terveztük a további programot. A nagyjából 20 perces hajókázás alatt a partmenti látványosságok zömét érintettük, a Parlamentet, a Big Bent,

a London Eye-t,

a Kleopátra tűjét,

a Royal Fesztivál Hall-t, a Szent Pál katedrálist a gyalogoshíddal a Tate modern előtt,

és a folyamatosan épülő új Londont mindkét parton. Megdöbbenve fedeztük fel azt, hogy milyen ütemben épül ki a modern London, hiszen a korábbi csodaépület, az „uborka” már eltörpül az új épületek között.

Kikötöttünk és rögtön horgonyt vetettünk. A „The Anchor” már korábbi útjaink elmaradhatatlan sörözője volt, most sem tehettünk vele másként.

Anglia a sörök, nekem a barnasörök hazája. Azt hiszem talán, ha két-három fajtából dupláztam, pedig a többiek a megmondhatói voltunk egy pár helyen. Ha sorrendet kell felállítani, akkor a három legjobb: a Guiness, a London Pride és a Bombardier. Tekintettel a másnapi felvonulásra itt a London Pride-al kezdtem a teraszon, csodák-csodájára napozással egybekötve.

A napi cél a modern London felfedezése volt és annak legjobb módja a Themze partján lesétálni Tower Bridge-ig, azon átmenve felfedezni az új épületeket a túlparton. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen tartalmas lesz az út, de szerencsére meglepetésekkel volt teli.

Amint elidultunk beleütköztünk Drake kapitány zászlóshajójába,

majd feltekintve, London legújabb csodaépülete a The Shard magasodott fölénk, bár még elég messze voltunk tőle. Tovább haladva a Southwark katedrális található, szép kerttel, elegáns homlokzattal,

belül gyönyörű oltárral,

szép üvegablakokkal, köztük a Shakespeare-nek dedikált emlékművel

és ablakkal, ahol a művekből választott motívumok láthatók.

Még mindíg nem voltunk az üvegtűnél, mert egy csoda kis pub volt az egyik utcaszegletben.

A másik csoda az volt, hogy nem mentünk be sörözni. Na végre megérkeztünk a Shard lábához, ez jelenleg London legmagasabb épülete és viták tárgya, illik-e ide, épitészetileg milyen, de ez nem nagyon izgatja az építtetőket. Talán még nincs is teljesen kész a teteje, de a kilátóba fel lehet menni, már aki megfizeti érte a 39 fontot. Helyesen úgy döntöttünk, hogy távolabbról sokkal jobban mutat, ezért átsétálva a vasúti és metróalagút alatt kiértünk a tényleges célunkhoz, az új városházához, mely közvetlenül a folyó partján, a Tower-rel szemben van.

Szerintem ez építészetileg és esztétikailag is sokkal jobb épület, az elcsúsztatott szintek, az ovális forma nekem nagyon bejön. Ha hozzávesszük a környező modern épületegyüttest is,

akkor azt lehet mondani, hogy amilyen gyenge az angol konyha, olyan erős a városfejlesztés. Különösen az a megkapó, ahogy a modern beilleszkedik a régibe, nem rátelepedve, hanem szervesen kiegészítve azt.

 A városháza elől van a legjobb kilátás a túlparton épülő új, nagy házakra, össze lehet vetni méretüket az uborkáéval.

A parton sikerült egy életképet elkapni, az idős, valószínüleg elég jó módú hölgy ismerkedését a modern negyeddel. Nem semmi.

Átsétálni a Tower Bridge-en önmagában egy élmény,

és egy lélegzet elállító visszatekintés után  a túloldalon egy kis pihenés után folytattuk a bejárást.

Amikor is már éppen metróra szálltunk volna egy kis park mellett az amerikai himnusz hangjai ütötték meg a fülünket. A Maine állami szimfónikus zenekar és énekkara tartott szabadtéri koncertet a parkban, mondanom sem kell néhány futó zápor hathatós kiséretében. De sem ők, sem a közönség nem zavartatta magát, jól szólt minden a két nép barátsága jegyében.

A nap befejezéseként a Wetherspoon étteremlánc szállodához közeli éttermében a Shakespeare Head nevűben vacsoráztunk, csirkeszárnnyal és leöblítve jó nedűvel. Egyikünket sem kellett ringatni a tartalmas nap után.

A következő napon, szombat lévén, az ajándékvásárlással kívántuk eltölteni a délelöttöt és ezért különváltunk azzal, hogy délután fél háromkor a Picadillyn találkozunk és onnan megyünk a Trafalgar térre megnézni a Pride-ot. Mi a Hard Rock Cafe-ban megvettük a gyerekeknek szánt ajándékokat és a Green parkon keresztül sétálva a Hyde park azon sarkát fedeztük fel, ahol eddig még nem jártunk.

A parkban van Diana emlékút  is, melynek egyik állomása a Holokauszt emlékhely.

Majd éppen a Serpentine-t, a park tavát nézegettük,

amikor SMS jött, menjünk azonnal az Oxford Circushoz, mert kezdődik a felvonulás, az utcák le vannak zárva, az eredeti terv szerinti helyet nem igazán tudjuk megközelíteni. OK, akkor az új elképzelés szerint indultunk a találkahelyre. Mikor jöttünk ki a metróból: amikor jól esett, illetve ömlött, ez volt az út során a legnagyobb zápor.

Mi a Nike, Jancsiék az átellenben lévő Benetton boltban reménykedtünk, hogy csendesedik, majd már együtt vártuk a felvonulást. A kordonok mellett szépen gyülekezett a nép, az eső még esett, bent a boltban várakoztunk az indulásra, így ugrott az első sor, ügyeskedni kellett, hogy valami rálátásunk legyen a fotózáshoz, de megoldottuk. azon meditáltunk, hogy otthon az Oktogonon is ilyen nyugiban, derűsen várnánk-e a felvonulást, csupa érdeklődő, jó kedvű ember között? Egy hétre rá megvolt a válasz. A felvonulás úgy két órát tartott, hol esett, hol nem. Olyan volt, hogy mindenki meg kellett mutassa magát, az eredeti gondolat kicsit átment május elsejébe, csak a hangosan bemondó üdvözöljük, jük, jük a ... helyett bömbölt a zene. Volt pár beöltözött figura, kevés és érdektelen kamion, aztán vége.

Volt még bőven idő a Trafalgár téri happeningig, ezért meglátogattuk a Picadillyt, lesétáltunk a lovas kaszárnyán keresztül, ahol már nincs lovas őrség, a Whitehallra, onnan a Parlamenthez. Amikor oda értünk láttuk, hogy a Westminster apátság kertje sárgállik a rendőröktől.

Persze, mint minden arra járó, mi is közelebb mentünk, kiderült, hogy a kormány megnyirbálta a sérült emberek lakhatási költségeit és ez ellen tiltakoztak, a kertben egy sátrat felállítva és ezt zárták el hermetikusan a többiek elől, fő az óvatosság. Közben a rendőrök keményen unatkoztak, de az érdeklődő turistákat útba igazították és nem küldték el a fotókat készítőket a fenébe.

A téren a Churchill,

és a Lloyd George szobor mellett Nelson Mandela szobra van eléggé fő helyen.

Visszafelé megtapasztalhattuk, hogy a Downing street milyen védettséget élvez, mivel mindannyian voltunk úgy szemben az épülettel, hogy akár bele is futhattunk volna az aktuális miniszterelnökbe, szembetűnő a változás.

A nők emlékművét is lefotózva

értünk vissza a délutáni program reményében a Trafalgar térre, ahol pár igen kiütött fiatal mellett elhaladva akartunk a koncert közelébe férkőzni,

de kiderült, hogy nem lehet csak kötetlenül jönni-menni, hanem szigorú beléptetés van,így azt mondtuk, annyit nem ér. Naná, hogy megint jól döntöttünk, mert rövid séta után felfedeztünk egy nagy kivetítőt, így a keritésen kívülről láthattuk a benti tömeget, amit a hátunk közepére sem kívántunk és egyszer csak ki lépett fel? A sztárvendég, Conchita, a szakállas lány.

 Megnéztük a produkcióját, nem valami nagy szám, aztán mentünk tovább, a szinháznegyedben bóklásztunk, ahol az Agatha Christie emlékműbe botlottunk.

A szokásos vacsora a Trafalgar térhez közeli Wetherspoonban volt és bizony meglepődtünk, mert bár a program egyértelműen írta, hogy 8-ig tart a móka, valóban már bontották a kordonokat, takarítottak és a forgalom is lassan helyreállt. Aztán még világosban hazasétáltunk, én a 21 órakor kezdődő meccsek második félidejét és a menetrendszerű hosszabbításokat még élvezhettem.

A londoni utca képe egy újdonsággal szolgált. Azt már korábban is tapasztaltuk, hogy a taxik, bár ugyanazok a típusúak, de nem feketék,hanem szinesek és tele vannak reklámokkal, de megjelent a vadonatúj, formatervezett emeletes busz! Bár többségük ezeknek is piros, van egy még elegánsabb változat is, fekete színben. Lekerekített formájával nagyon tetszett nekünk ez az új dizájn. Egyetlen baja van csak, eszünkbe juttatta a BKK-t.

Utolsó londoni napunkon a sétáé volt a főszerep, mivel a belvárosban laktunk, így közel volt az uborka,

ami még mindíg kedvenc fotótéma, mellette a Lloyd különleges acél épülete

és persze az épülő óriási házak, melyeket még megközelitve sem lehet igazán felmérni, a legmagasabb a fehér tetejű ház egy háztömbnyi. Már épül mellette egy sokkal nagyobb alapterületű, de jóval alacsonyabb komplexum. Az elmaradhatatlan séta a Szt. Pál katedrálistól

a Strand-en át, az órák,

a legrégebbi pub ( bezárt ),

a pub falán egy kis történelem lecke

a Twinings,

a legfelső bíróság épülete és a George a végén.

A kínai negyed az elmaradhatatlan kirakati aszalt csirkéivel, a Soho a Carnaby strettel mind-mind csak a nagyon kellemes kihagyhatatlan látványokkal búcsuztatták tőlünk Londont.

Reggel aztán csomagolás, a megrendelt transzfer a kocsikölcsönzőhöz, amire előzetesen azt mondták 8 font lesz ( 4 metrójegy 9 font + cipekedés ), ténylegesen 13 font volt, de így is bőven megérte, a kocsi ( szinte vadonat új,  jobbkormányos Skoda Octavia ) átvétele és irány a befejező etap, Dél-Anglia.

A múzeumi nap végén rövid buszozással a Trocadero-hoz értünk,

innen ragyogó kilátás nyílik az Eiffel toronyra.

A bámészkodó tömegben egy televíziós stáb készített interjúkat turistákkal, így Ági rögtönzött interjút adott valamelyik távol-keleti adónak, de gázsit nem kapott sajnos.

Átsétálva a hídon közelről is szemügyre vettük a tornyot,

ahová interneten nem lehetett időpontot és ezáltal jegyet kapni már, itt 5 perces sorban állással simán felmehettünk volna. De nem akartunk. Juszt se!

Mi van még hátra? A tengely (Defense nagy diadalív, Etoile diadalív, Champ Elisse, Concorde tér, Tulieriak kertje, Kis diadalív,  Louvre üvegpiramis) végigjárása, a terek (Concorde,Vendome , Vosges, Bastille) megcsodálása, a legszebb templom a Saint Chapelle és a holokauszt emlékhelyek bejárása és már vége is.

Tekintettel arra, hogy ideális helyen laktunk, az 1-es metróvonal Port de Vincennes megállójánál, átszállás nélkül mentünk a végállomásig, mely a Defense központja, a Nagy diadalív lábánál tesz le.

Gondolkodtunk, hogy ismét felmegyünk, de híven az előre elhatározottakhoz inkább a sétával történő bejárás mellett döntöttünk. Amikor visszanéztünk, azt tapasztaltuk,mintha nem ment volna a lift, de ez nem biztos. Mivel a negyed már jó fél évszázados, így sok épületet felújítanak és átépítenek, de ez csak előnyére vált, a tágas tér, a köztéri szobrok,

az impozáns új épületek mind egy lendületes, élhető, lüktető negyed érzetét keltik.

Lesétáltunk majdnem a Szajna partjáig, megcsodáltuk a várostervezést, ahogy egy vonalban helyezkednek el a diadalívek, és irigykedtünk a tervezés ilyen esztétikus voltán.

Metróra szállva azért még három megállónyira volt az Etoile híres diadalívével,

mely az összes  háborús korszak közös emlékműve. Jót szórakoztunk azon, hogy minden napóleoni csata színhelye bele van vésve az oszlopok oldalába, a győri is ( Raab ), kivéve Waterloo-t. Ennyit a történelemről.

Az örökmécses az I. világháborús emlékművön ég, állandóan friss virág mindenhol.

Sétálva a Champs Elisee-n

sajnálkozva állapítottuk meg, hogy rengeteg a koldus, ráadásul egy teljesen különleges technikával dolgoznak, keresztbe fekszenek a járdán. Gondolom naponta egy-két felfelé néző túrista át is esik rajtuk.  Persze azért a sugátút impozáns, mi egy Mercedes szalont rohantunk le, a legújabb modellektől a hagyományosig minden kiállítva, csillog-villog.

 Újabb pár metrómegálló és a Concorde téren voltunk, ahol már készültek a július 4.-ei ünnepségre, meg a késöbbi Tour de France befutóra, így a tér látványosságaiba mindenhonnan belelógott egy daru vagy készülő építmény csontváza, de a látvány így is lenyűgöző.

Itt két Lamborghini kínálta magát drive-me felirattal és az elmaradhatatlan koldusasszonnyal.

Tovább sétáltunk a Tulieriák kertjében,

 ahol készült a vidámpark, éppen rakták össze az óriáskereket, de ez nekünk nem volt újdonság, mert azErzsébet téren is közelről nézhettük ezt.

Viszont ott egyáltalán nincs holló, itt viszont rengeteg van, szép nagy madarak ( Hitchkock ), de nem támadtak meg senkit.

 A tér vége a kis diadalív, tetején a kvadrigával,

próbáltunk olyan fotót készíteni, ahol a három diadalív egyszerre látszik, de innen sem sikerült, marad mindig a kettő.

Persze jó fotótéma a mögötte lévő üvegpiramissal levenni,

majd az üvegpiramist a királyi palotával, a Louvre-ral, már amennyi az óriási épületből belefér a képbe.

Már jól benne voltunk a délutánban és meglepődve tapasztaltuk, hogy ilyenkor gyakorlatilag sorban állás nélkül be lehet menni a múzeumba, persze már csak korlátozott idő áll rendelkezésre, de talán mégis ilyenkor jobb bemenni, hiszen kevesebben vannak. Minket még ez sem csábított el, tovább folytattuk a sétát a Szajna parti árusok mellett, majd rácsodálkoztunk a művészetek hídjának milliárdnyi lakatjára, máig sem értjük, hogy nem dől össze súly alatt. Persze azonnal lehet lakatot venni, rögtön gravírozzák bele a felíratot, arról nem esett szó, hogy másnap lehet-e cserélni.

Újra átsétáltunk a szigetre, ezúttal a Pont Neuf-ön,

és az igazságügyi palota oldalában rácsodálkoztunk a gyönyörű órára,

majd az udvarában lévő Saint Chapelle-re.

Sajnos éppen a rózsaablak részét tatarozzák, így nem volt esélye ebben a versenyben.

A látogatott francia templomok közül szerintem a legszebb homlokzata a Notre Dame-nak, a legszebb üveg és rózsaablakai a Chartres-i katedrálisnak, a legszebb fekvése a Sacre Coeur-nek, a legszebb belső tere pedig vitathatatlanula Saint Chapelle-nek van.

Amikor a felső szintre érve körbetekintünk, vigyázva arra, hogy a magasság miatt hanyatt ne essünk,

elakad a lélegzet, a tér, az üvegablakokon beáradó színes fények extatikus hatásúak.

Volt ízlésük és szerencsére pénzük is a francia uralkodóknak ilyen pompázatos építmények megteremtetéséhez. Látva ezeket, és akkor a kastélyokról még nem is esett szó, nem lehet csodálkozni azon, hogy a pórnép milyen gyűlölettel tekintett rájuk, hiszen – ki gondolta volna – az ő verejtékes munkájuk haszna van ide beépítve. Persze ettől még gyönyörű, hogy ismét valamiért dícsérjem a Lajosokat és egyéb nevű királyaikat.

 Aztán elsétálva a Notre Dame oldalában a sziget végéhez egy sokkal szomorúbb emlékmű látogatása következett. Már a repülőtérről befelé jövet áthaladtunk Drancy külvároson, mely számunkra arról ismert, hogy itt volt a II. világháború idején a zsidókat összegyűjtő tábor, innen ment a francia zsidóság nagy része, köztük anyám bátyja, a halálba. Az elhurcoltak emlékműve áll a sziget végi park aljában, de jelenleg nem látogatható felújítás miatt.

Van még egy holokauszt emlékhely a belvárosban is, mely egyben a múzeum, falán táblák, azoknak nevével, akik segítettek a zsidómentésben a háború alatt. Náluk is az ezredfordulón kezdődött a történések feltárása és a szembenézés a múlttal.

Már csak a terek maradtak hátra, a Concorde térről már esett szó, a közelében lévő Vendome teret a Rue de Rivolin lehet elérni. Az utcáról csak annyit, hogy a kirakatban megnézhető árukon nincs árcédula. A Vendome tér közepén magasodik a Vendome oszlop, hasonlóan a római Traianus oszlophoz, itt is a hőstettek futnak végig a csavart felületen, azzal a különbséggel, hogy itt nem kőből, hanem vasból van az oszlop, tetején az elmaradhatatlan figurával. A téren van a Ritz szálló is ahonnan Diana elindult a végzetes útra, de minő meglepetés, tatarozzák, teljesen be van burkolva.

Aranyos, árkádos tér a Vosges, mely egyesek szerint Párizs egyik legszebb tere.

Ha nem is értek velük egyet, de az mindenképpen a javára írható, hogy csendes , árnyas, jó búvóhely a nagyváros forgatagában. És nem elhanyagolhatóan itt van Victor Hugó háza is.

Vele ellentétben forgalmas és zajos a Bastille tér, a Bastille oszloppal

és az újonnan épített operával.

Itt belefutottunk az aktuális hetipiacba, ahol a szokásos bóvli mellett a sajtkülönlegességek voltak érdekesek és szagosak.

Ezután jött a csomagolás, majd ismét megjelent a már említett úriember és száguldottunk ki a repülőtérre. Innen apró zökkenőként mindössze három órás késéssel de továbbutaztunk Londonba. ( Ennek annyi előnye volt, hogy végignézhettem a portugálok szenvedését a dél-koreaiak ellen )

Mi az ami kimaradt, mert korábban már láttuk? A diadalívek és az Eiffel torony megmászása, a Louvre kincseire való rácsodálkozás. Ami továbbra is elmaradt azok a Loire-menti kastélyok és a Mount Saint Michel, de majd legközelebb.

Erről az útról és nem csak erről a részéről egy vicc ugrik be nekem, ami mottónak sem utolsó:

A pápa magához rendeli bíborosait fontos kérdések megtárgyalására. Egyenként elbeszélget velük, mindegyiknek felteszi ugyanazt a kérdést: hány napja vagy Rómában?

Az első válasza: két napja Atyám. Ó akkor te mindent láttál már Rómából!

A második: egy hónapja Atyám. Ó akkor te sok mindent láttál már Rómából!

Végül a harmadik: én már két éve szolgállak itt Atyám. Akkor te még semmit se láttál Rómából!

Fotó: Rudas Kati, Neustadtl Jancsi

A következő napon egy kis vidéki kirándulást terveztünk Chartres-ba. A Montparnasse pályaudvarról indultunk, mely inkább hajaz egy repülőtér indulási csarnokára, mint az általunk megszokott füstös, zajos indulási térre. Azért itt sikerült találkoznunk a francia elegáns hanyagsággal, mert az interneten jó előre és pontos indulási időpontra foglalt jegyünk ellenére kiderült, hogy vonat akkor nincs, csak egy óra múlva indul. Persze nem estünk kétségbe, jót kávéztunk a közeli presszóban és megterveztük a visszaérkezésünk utáni programot a pályaudvar környékére. Vonatunk közvetlenül a TGV ( a gyors francia vonat, úgy 300-al megy ) mellől indult, emeletes és nagyon kényelmes volt, rövid egy óra alatt Chartres-ban voltunk.

Már a vonatból látni lehetett a fő attrakciót, a katedrálist, mert mint mindenhol, itt is a dombtetőre építették. A kisváros bájos, sok tér és zöld, az óvárosában régi favázas házakkal. Mint kiderült, nem is egy, hanem három templom van, volt idő mindet végig látogatni.

Természetesen elsőként a Miasszonyunk ( Notre Dame, mi is lehetne más ) katedrálist látogattuk meg.

Több korai templom átépítése és tűzvészben elpusztulása után a maradványokat is beépítve 1170-től 1210 körülig épült a mostani templom, a korai gótika jeles alkotása. Érdekessége, hogy két tornya nem egyforma, mert az egyik a tűzvész után épen maradt, míg a másik utána készült. Híresek a templom ólomüveg ablakai, különösen a rózsaablakok

és a szent szűz ablak, melynek mélykék színe azóta a Chartres-i kék nevet viseli.

A templombelső is impozáns.

Nagyon szépek az oldalbejáratok faragványai, nem véletlenül, mert a legszebb a királyi bejárat, melyet a megrendelő, valamelyik Lajos használhatott akkor kizárólagosan. Mi előkelők lévén ott is bemehettünk a templomba.

(Egyedül a Saint Chapelle volt belépődíjas, a többi templom ingyen volt látogatható azok közül, melyek a mi célpontjaink voltak ). A templom másik látványossága a labirintus,ez a padlócsempében van megjelenítve. Sajnos csak péntekenként látható teljes pompájában, mert a többi napon az istentiszteletekhez lerakott székek jó részét takarják. A szerzetesek imádkozás közben itt mozogtak, állítólag csak egy megoldása van a középpont és a széle között a 13 méter átmérőjű alakzatnak, melynek átmérője a rózsaablakokéval megegyező. A szomszédos templomudvarban valami hasonló látható.

Érdekesség még az önállóan álló óratorony

Sokáig lehetne még ecsetelni a templom értékeit és szépségét, de a terjedelem véges, ahogy a mi időnk is az volt, így folytattuk a városka megnézését. Rögtön a katedrális mellett az információs központ épülete hívta fel magára a figyelmet.

Séta közben sok aranyos ház, melyeknek ablakaiban szebbnél-szebb virágok díszelegtek tették látványossá az utat.

A másik két templom kívülről jellegtelen, nehezen fényképezhető a szűk terek miatt, de belső terük érdekes erkélyes megoldással lett kialakítva, amit máshol ilyen jellegzetesen nem láttunk.

Meglepetésünkre itt is van egy Szent Péter szobor, de a látogatók vélhetően kisebb száma miatt még nem annyira fényes a lábujja.

Látogatásunk a városházánál ért véget.

Ezek után kényelmes utazással visszatértünk Párizsba.

Mivel a Montparnasse pályaudvarra értünk vissza, ezért sikerült még zárás előtt egy röpke órára betérni Párizs másik híres temetőjébe, a Montparnasse temetőbe, ahol szintén sok híres és érdekes sír található. Nagyjából tudtuk, hogy milyen sírokat szeretnénk megtalálni és a térképen igyekeztünk is betájolni magunkat, de az ördög nem alszik, csak rabolja az értékes időt. Mire megtaláltuk a megoldást, tudniillik a temető két részből áll, melyet egy utca választ el egymástól és természetesen amit mi kerestünk az a kisebbik részben volt, egy fél órát elvesztegettünk, de így is nagyjából megtaláltuk amiket látni akartunk.

 Az első síron egy híres szobor az érdekes,melyet alkotója deklaráltan anti-Rodinnnek készített, a Csók.

Szinte mellette egy érdekes sírkövet láthattunk, melynek párja szinte megszólal.

A párizsi temetőkre jellemző módon itt van Dreyfus sírja is egyéb zsidó sírokkal egyetemben.

Aztán egyszer csak harangszó hallatszott, a temetőőr járt végig a sétányokon és közölte, hogy zár a temető, melyet értelemszerűen utolsóként hagytunk el. Nagyon érdekes volt ez is, még azért egy órácska hiányzott.

Már reggel eldöntöttük, hogy ezen a párizsi látogatáson a várost nem az Eiffel-toronyból, hanem a Montparnasse toronyból vesszük szemügyre. A pályaudvar mellett emelkedő 55 emeletes épület egy zárt kilátószinttel és egy nyitott kilátógalériával várt minket 208 méterrel a város szintje fölött.

A kilátás lélegzetelállító, innen érzékelhető igazán a város szerkezete, ragyogóan láthatóak nevezetességei és minden Haussmann bárót dicsőiti.

A Montparnasse temető, a hátsó háromszög alakú részben voltak a keresett sírok, csoda, hogy elsőre nem találtuk?

Az Eiffel torony, háttérben a Defence negyed. kicsit párába burkolódzva

A Montparnasse pályaudvar

A Louvre és a Sacre Coure

A Notre Dame és a Pompidou center

Az invalídusok dómja, háttérben a Grand Palace

Mikor már úgy éreztük, hogy ez a látvány nem fokozható, kisétáltunk az utcára, kicsit meditálva, merre is kell indulnunk. 50 % esélyünk volt, hogy eltaláljuk, na mi lett? De ezzel egy különleges élménnyel gazdagodtunk, mert ahogy beszélgetve kerültük az épületet előttünk három gyakorlóruhába öltözött, géppisztolyos katona flangált. Meg is jegyeztük, hogy valyon mi itt a szerepük, amikor egyikük, egy 20 év körüli jóvágású fiú majdnem a nyakunkba borult azzal, hogy hallom magyarul beszélnek, de jó hallani. Kiderült, hogy idegenlégiósok, most járőröznek Párizsban a nevezetesebb látványosságok közelében jelezve, hogy ha kell, akkor itt vannak. Egyébként Nimes-ben van a laktanyájuk, öt évre kötelezte el magát és bár az első időszak nagyon nehéz volt, nem bánta meg, jól érzi magát és gondolom erős honvágyát a beszélgetéssel kicsit enyhítette.

Mivel a lányok inkább a földszintet és az üdítő italt választották, csatlakoztunk hozzájuk és megünnepeltük ezt a szép napot.

A következő napunk a múzeumlátogatásokkal kezdődött. Mivel korábbi látogatásaink meghatározó élménye volt a Rodin múzeum, most is meglátogattuk kezdésként. A múzeum épületébe a kis kerten keresztül vezet az út,

melynek egy-egy jól szeparált helyén a fő alkotások,

„ A gondolkodó”,

„ A Calais-i polgárok”,

„ A pokol kapuja”,

„Balzac”

látható. Az épületet tatarozzák, így becslésem szerint a kiállító tér nagysága a felére csökkent, ez sajnos a kiállított műveken erősen érezhető, hiányérzetet kelt. De azért az a kéz,

„Az álom”

és a többi csoda

most is megfogott. Nem úgy a hátsó kert, ahol a kiállított tárgyak nem igazán említésre méltók.

Mivel jó nagyot sétáltunk már a múzeumban és elöttünk volt a következő, így beültünk utunk legelőkelőbb presszójába az invalídusok terén, ragyogó kilátással a dómra.

Drága volt, de a ristretto kiváló és nagyon jól esett ülni.

Gyalogosan elsétáltunk a kormányhivatalok negyedén keresztül a Musee D’Orsay-hoz.

Ez a korábbi pályaudvarból kialakított óriási alapterületű múzeum lett a francia impresszionisták fő kiállítási csarnoka, természetesen sok egyébbel is fűszerezve. Maga az épület is impozáns, a híres óra minden erről szóló képanyagban szerepel,

de érdekesek a kilátó attrakcióként szolgáló további hatalmas órák.

Magát a múzeumi anyagot nem igazán szabad fényképezni, ezért főleg a látképek az itt megmutathatók,

én már gyerekkorom óta nagy Renoir fan vagyok és közelről, eredetiben látni nem volt semmi. Persze a többi is ismertebbnél-ismertebb, nagy élmény. Jó volt látni a rengeteg iskolás csoportot, kíválóan alkalmazzák az oktatáshoz az itt felhalmozott értékeket.

 Amikor már a térdünkön járva kijöttünk a múzeumból egyhangúan kiáltottuk ki: nem megyünk a Louvre-ba! 

Mostani utunk olyan helyeket járt be, ahol korábban már voltunk, így alapvetően a meglévő élményeink elmélyítését és a hiányzó ismeretek megszerzését célozta, összekötve azzal a törekvéssel, hogy sokat sétálva a hangulatot igyekezzünk alapvetően megragadni.

5 napot töltöttünk Párizsban, közte egy fél napra kirándultunk Chartres-ba, majd folytattuk négy napig Londonban és onnan bérelt kocsival Dél Angliát barangoltuk be, ahol megnéztük Canterburyt, Rye-t, Hastings-t, közben érintve a Long mant és Beachy Headet, majd Brighton következett, aztán Winchester, Chichester és Porthmouth, majd Londonból repültünk haza, mindezt két hét alatt.

Mindhárom repülúutunkat az Easy Jet járataival tettük meg, óriási előnye a többi fapados járathoz képest, hogy helyre szólnak a jegyek, így a megszokott tülekedés tárgytalanná válik, itt is be kell tartani a poggyászra vonatkozó szigorú előírásokat, bár a kézipoggyász méretét csak Ferihegyen vizsgálták, de jó betartani a követelményeket, ne legyen kellemetlen emlék az utazásról.

Párizsba érkezve már várt a megrendelt transzferes afroamerikai úriember, talpig öltönybe, nyakkendőbe öltözötten és 30 perc alatt megérkeztünk a lefoglalt lakásunkhoz, ami Vincennes-ban volt egy csendes mellékutcában. A lakás három szintet foglalt el, és különlegessége a kis udvara volt, ami a kőrengetegben üdítő és szemet gyönyörködtető volt.

Lepakoltunk és rögtön irány volt - szombat lévén különösen - a bevásárlás, melyet a közeli boltokban gyorsan megtettünk és már indultunk is a belvárosba. A metrómegálló 500 méterre volt a lakástól, ahol eldöntöttük, hogy nem veszünk napijegyeket, hanem az úgynevezett carnet (a mi 10-es tömbjegyünknek megfelelő ) jegyet, ami rugalmas és a legolcsóbb megoldás. A jegy korlátlan átszállásra jó a metrón, amíg valaki ki nem jön az állomásokról. 15 perc alatt benn voltunk a Chatellet állomáson, ami a legnagyobb csomópont a városban, újabb 15 percet vett igénybe, mire kikeveredtünk a felszínre. Párizsban 14 metró vonal van, ott is mindent újítanak fel, de ennél gyorsabb és jobb közlekedés nem valósítható meg ekkora városban. Azért a továbbiakban inkább a Hotel de Ville megállót preferáltuk, abból könnyebben és egyszerűbben lehet kitalálni.

Ahogy kiértünk, rögtön megcsapott a párizsi hangulat, a Szt. James torony lábánál az utcai zenészek koncertje.

Az első célpont a Cartier Latine, a diáknegyed volt ami olyan látványosságok érintésével volt megközelíthető, mint a városháza ( Hotel de Ville ) ,

a Miasszonyunk templom ( Notre Dame )

és persze a Szajna a fantasztikus hídjaival és hajóforgalmával, bár szerintem a kiránduló hajókról inkább csak a rakpart kövei látszanak jól. A Notre Dame-ban koncert volt, így csak a hátsó sorokból és oldalról tudtuk megnézni, de ismét megállapítottuk, hogy a templom ékessége a főhomlokzat, belül sötét és sokkal szebb templombelsők vannak , amiket a továbbiakban láttunk is. Megérkezve a Latin negyedbe belevetettük magunkat a forgatagba, élveztük a hangulatot és a langymeleg estében megittuk az üdvözlő italainkat egy kis presszó teraszán. Akkor még nem tudtam, hogy az út legjobb sörét iszom ( Chimay belga barna ale, 9%-os ), de sehol máshol már nem volt a választékban. hogy az élvezeti érték még nagyobb legyen odafelé ragyogó napsütésben, visszafelé esti  kivilágításban gyönyörködhettünk a látványban.

Második napunkat a Pere-Lashaise temetővel indítottuk.

Érdekelt minket ez a híres temető, nekünk újdonság volt. A hatalmas területen fekvő temetőben sok híresség nyugszik,természetesen ezek a leglátogatottabb emlékhelyek. Mi az elsők között a Rajk László által készített Nagy Imre emlékművet néztük meg.

A továbbiakban mi is igyekeztünk felfedezni a hírességek sírjait, ezek közül egy párat lehet látni a mellékelt képeken

Apollinaire

Yves Montand és Simone Signoret

Edit Piaf

Nem maradhatott ki az üzenet átadása sem Kati részéről a címzettnek 

Kiemelten látogatottak a különcök, nevezetesen a másság Oscar Wilde,

az önpusztítás Jim Morisson

 és a halhatatlan szerelem Heloise és Abelard sírjánál.

Ami engem ebben a temetőben, és késöbb a Montparnasse temetőben is alapvetően megfogott, az az ökumenitásuk. Itt egymás mellett láthatóak a keresztény, zsidó, kínai,

örmény, biztos még mohamedán sírok is, nem is beszélve a már említett különcökről békés egymás mellett nyugvásban háborítatlanul. Jó lenne ezt átvenni!

A temető után egy kis könnyedebb szórakozás a Montmartre. A dombot a Szent szív ( Sacre Coeur ) templom uralja, ez a keleties stílusú vakítóan fehér épület a ragyogó kék ég és a harsány zöld domboldal katartikus látvány.

A templombelső is impozáns, itt is éppen mise volt, de ez nem zavarta a rengeteg túristát.

A művészek most is uralják a terepet, készültek a szebbnél-szebb rajzok pillanatok alatt, de lassan nekik is befellegzik, mert teljesen eluralkodott a világon, és a túristákon különösen, a szelfizés. Csak az újszülöttek kedvéért, ez az, amikor valaki a látnivalónak háttal állva, azt háttérképnek használva saját magát fényképezi. Váljék egészségükre. Itt azért el lehet veszíteni egymást, hihetetlen a tömeg, de varázslatos a hangulat, tangóharmonika, mutatványosok és kaja-pia mindenhol.

Egy meredek utca aljában kis tér az Abesses. Itt találkoztunk a tűzfalhasznosítás megkapó elemével, a világ minden nyelvén a legszebb szó!

Az utca alján a jellegzetes francia kisétterem

A dombról lesétálva kicsit ma már lehangoló a szexnegyed, a maga lepusztult unalmasságával. Hiába az internet! A Vörös malom ( Moulin Rouge ) azért még pörög, jó sokan vártak a hétórai előadás kezdetére.

Egy rövid metrózás után újra a belvárosban voltunk, nevezetesen a Pompidou központot jártuk körbe, most a kifordított épület eleje mellett a hátsó traktuson lévő gépészetet is megcsodáltuk, Jancsi kifejezett kívánságára és örömére.

Azután nem maradt más hátra, mint egy sajt fondüs vacsora a Latin negyedben, mely jó előkészület volt a másnapi vidéki kirándulásra.

Kíváncsian vártuk, hogy milyen újdonságokkal vár minket a Yucatan. A simasága és a dús vegetáció nem változott, annál is fogva, hogy gyakran eleredt az eső, hol kevésbé, hol igen sűrűn esett. Mire Uxmalba érkeztünk csillapodott, de még mindig esett, így szégyenszemre elő kellett venni a Palenquében vásárolt egyszer használatos esőkabátot. De, mint mindenben, itt is kegyes volt a sors, 10 perc után elállt az eső és semmi sem zavarta a továbbiakban a látnivalókon való csodálkozást. Persze addigra jól befülledt minden a nejlon alá, volt mit kiszellőztetni. A jós (vagy varázsló, vagy ovális) piramis fogad minden ide látogatót. Éppen három beöltözött hölgy fogadta magába az innen nyerhető energiákat ( lehet, hogy mégsem Dobogókőn van a föld energiaközpontja? ).

Elindultunk a már ismert úton, ahol most harmadszor jártunk, mert 2000-ben az esti előadáshoz, majd a reggeli bejáráshoz is ez az útvonal vezetett, a piramis mellett bevetettük magunkat a sokkal több faragott díszítést tartalmazó épületek közé. Kis kacskaringózás után elérkeztünk a fő épületegyüttes teraszára, az úgynevezett apácaudvarra.

Ez a négyszögletes udvar valószínűleg vallási szertartások, vagy gyűlések ideális színtere lehetett, minden oldalról díszesen faragott és meglehetősen jó állapotban maradt oromfalakkal, melyek egyike a maya születéslegendának van szentelve. A tollas kígyó, a főisten szájából megszületik az ember.

Ránk tört a nosztalgia, ugyanis itt láttuk a történetet annak idején egy esti fény és hangjáték keretében. A térről távozóban az egyetlen kapu boltívében most is felfedeztük az építő tenyérlenyomatát.

Kilépve a négyszögletes térről rögtön a labdajátéktérre nyílik rálátás. Kicsit csalódottak voltunk a rekonstrukció színvonala miatt, ez nem igazán illik a képbe ( szerintünk ).

Igazán van elég kő a környéken, amivel a ferde felületet befedhették volna, ez a sima műanyag eléggé illúzióromboló.

A séta a galambdúc felé folytatódott, mely tulajdonképpen csak egy oromfal, kinézetre a galambdúcokra hajaz, innen az elnevezés.

 Mellette van egy, a területen megmászható piramis ( a szabadidőben fenn is voltam ), a tetejéről felejthetetlen kilátás van az egész romterületre. Másik érdekesség, hogy onnan látszik egy másik, teljesen feltáratlan, legalább akkora piramis felépítménye is, tehát még nagyon sok feltáratlan érték rejlik az esőerdőben. De ez tömérdek pénzt és időt igényel, egyenlőre a jelenleg feltártak állapotának folyamatos szinten tartása a cél. Tovább sétálva újabb közösségi térre érkeztünk, a Palota elé. Ennek van a leghosszabb összefüggő díszített oromfala az összes archeológiai terület figyelembe vételével.

Természetesen itt is mitológiai történetek lettek ábrázolva, középen pedig az uralkodó az ő nagyságának relikviáival.

A vele szemben és térben alatta lévo nagy füves területen, ami nyilván gyülekezési tér volt, áll egy monolit, melynek pontos szerepe nem ismert, és egy pódiumon a kétfejű jaguárt formázó trón, melyet minden bizonnyal ennek is használtak.

 A Palota mellett egy kisebb épület a Teknősbéka ház, mely az oromzatán körben elhelyezkedő számtalan teknősbéka páncél díszítésről kapta nevét.

Innen volt a legjobb kilátás a területre azoknak, akik nem mászták meg a piramist és ezzel a látképpel
búcsúzott Uxmal a csoporttól is.

Azért még egy kis nosztalgia kép a nagyon visszanyírt és ezáltal kevés virágot hozó fáról, mely annak
idején teljes virágpompájában kápráztatott el minket.

Estére Meridába, Yucatan állam fővárosába, a félsziget legnagyobb városába érkeztünk. Az itteni városnézés igazából a főtérre korlátozódott, megnéztük a Montejo házat, a sörfőző dinasztia csodás palotáját, kívülről, belülről.

A szép polgárház belső termeiben az itt biztos érdekességnek számító, de az európai turista számára szokványos nagypolgári bútorok, berendezési tárgyak vannak, szépek, de nem különlegesek.

A tér másik impozáns épülete az elnöki palota .

Ebben is a monumentális falfreskók és a díszteremben a mexikói történelmet ábrázoló nagyméretű pannók láthatók, melyek közül Diego de Landa története az említésre méltó. Ő volt az a püspök, aki babonásnak minősítette az ősi indián kultúrát és összegyűjtette és elégette az írásos emlékeket, összetörette a faragott emlékek nagy részét. Összesen három maya kódex maradt fenn, ezeket Drezdában, a Louvre-ban és Washingtonban őrzik. De, hogy az élet furcsaságai bizonyítást nyerjenek, ez a püspök írt egy komoly értéket képviselő leíró munkát az indiánokról, melyben részletesen leírta azokat a dolgokat, melyeket személyesen megtapasztalt, illetve a kikérdezések során elmondtak neki és végül is ez lett az egyik alapmű, mely hiteles beszámoló az indián kultúráról és életvitelről.

A mitológia szerint az indiánok a kukorica gyermekei:

A főtéren áll a katedrális, mely kivilágítva szép látvány, belül teljesen dísz és jellegtelen. Mögötte egy saroknyira van egy kisebb templom, melyben a Munkácsy trilógia két képének ( idegenvezetőnk szerint elég rossz minőségű ) kópiája lett volna látható, ha nyitva találtuk volna a templomot. Na majd legközelebb.

Másnap reggel elindultunk kulturális körutunk utolsó, de látványában nem elhanyagolható állomása felé. Chichen Itza a legismertebb és leglátogatottabb maya romterület. Híres nagy piramisa az esőistennek, Kukulkánnak a nevét viseli és ezzel példázzák a maya kultúra fejlettségét, mert egyszerre jelképezi építészeti, földrajzi, csillagászati és matematikai fejlettségüket. A négyzet alaprajzú piramis minden oldalán 91 lépcső vezet fel a tetején elhelyezkedő szentélyhez. Ez a platóval együtt adja ki a 365-ös számot az év napjainak számát. Tájolása pontosan az égtájakhoz igazodik. A 9 szintű kiszögelések az év egy kitüntetett napján, a tavaszi napéjegyenlőségkor a felkelő nap fényét úgy vetítik a lépcsőre, melynek alján a kitátott kígyófej van, mintha a kígyó tekeregne le a lépcső oldalán. Na ezen a napon ne menjetek oda, mert 100000 ember tolong és áradozik akkor. Nem mintha más napokon kevesen lennének.

A várost itt is két lépcsőben építették, a 700-as években a régi és az 1000-1200 közötti időben az új
építményeket. Először a régebbi emlékeket jártuk be, itt található a csillagvizsgáló, kör alakú felépítményével és a lőrésszerű ablakokkal, melyekből a feltételezések szerint az égboltot figyelték.

 A másik komoly épület együttes itt is az apácaudvarra emlékeztető, díszes épületek sora, melyek közül kiemelkedik egy kicsi, de annál dúsabb faragványokkal ékesített épület, mely valószínuleg egy előkelőség lakóépülete lehetett. Itt minden szimbólum gyönyörűen kifaragott, az esőisten ormányra hajazó jelképe, a kígyó és a többi jellegzetes ábrázolás.

 Tovább sétálva érzékelhettük, hogy a dús vegetációból hogyan kerülnek elő a leletek.

Végül elérkeztünk a terület egyik szent kútjához, a cenotéhez. Ezeket a mészkőtalapzat alatt folyó vízerek felett beszakadt kör alakú kutakat áldozati helyeknek is használták. A félszigeten persze az adottságokból fakadóan közel 8000 ilyen hely van, a föld alatti vízfolyások összeköttetésben vannak egymással.

Az árusok sűrű sorfala között visszatértünk a főtér hátoldalához és a fiatalabb építmények sorát vettük górcső alá. Rögtön az első az 1000 oszlop tere, mely számtalan masszív oszlopával elképzeltette velünk, milyen lehetett ez a gyülekezési, szertartási vagy egyszerűen csak piactér befedve, teljes pompájában.

Az oszlopcsarnok szerves része a Harcosok piramisának. Ennek tetején van az áldozati szertartások színhelye, itt a kígyót szimbolizáló oszlopok között van a Chac-mol, melyet a múzeumban már láttunk és az áldozatok bemutatásakor játszott főszerepet. Tudjuk, hogy voltak emberáldozatok, amikor kitépték az arra kijelöltek szívét és/vagy egyéb belső szerveit is és ezek kerültek a szoborban kiképzett mélyedésbe. Nem igazán lehet tudni, hogy milyen nagyságrendben és kiket áldoztak fel, de ezek száma valószínűleg eltúlzott, évente egy-két alkalommal lehetett maximum. Szerepe ugyanaz volt, mint más vallásoknál, a jó termésért, az időjárás alakulásának kedvezőre fordulásáért és persze az uralkodó és a papság hatalmának deklarálásáért mutatták be a rituálét.

A fő cenote ( szent kút) a főtértől alig háromszáz méterre található, ha sikerül vásárlás nélkül átfurakodni a tömegen, akkor érdekes látványként szolgál.

 A főtérre visszatérve a koponyák pódiuma fogad, eredetileg állítólag valódi koponyákat építettek be ezekbe a falakba, de aztán megelégedtek a faragásokkal is. A halottkultusz teljesen más, mint nálunk, itt ez szolgált annak bizonyításául, hogy milyen sokat jelentett számukra az elhunyt és így élőbb kapcsolatot tarthattak vele hitük szerint.

 A teljes indián kultúrát tekintve is a legnagyobb labdajáték tér itt található. Nehéz elképzelni, hogy itt sikeresen lehetett az ismert szabályokat betartva a 4 kg-os kaucsuklabdát átjuttatni a kőkorongon, de itt vannak az ábrázolások a beöltözött játékosokról, a mérkőzés végén bemutatott áldozatokról. Élénk vita folyik, miért pont erről ne, hogy a győztes vagy a vesztes csapat kapitánya lett feláldozva, játszottak-e itt egyáltalán, de azt hiszem ez lényegtelen. Az biztos, hogy a labdajáték rituálé volt, csak arra felkészített, kitüntetett emberek játszhatták az előkelőségek dicsőségére.

Ami szomorú volt számomra, az az, hogy mennyire elüzletiesedett a hely, nem igazán jó ötlet, hogy bent a romterületen ennyi árus van, pár lehetne, de ez sok. Másik csalódásom, hogy nem lehet felmenni a nagy piramisra. Én voltam már a tetején, tudom, mit veszít mindenki, hogy nem láthatja felülről ezt a gyönyörűséget.

A 2000-es látogatáskor készített rövid videó a piramis tetejéről:

Chichen Itza és a teljes mexikói azték és maya civilizációt bejáró túránk nem is végződhet másként, mint a nagy piramisra való visszatekintéssel.

Ragyogó napsütésben elindultunk a pihenés felé. Úgy fél óra múlva elsötétült az ég és talán utunk legnagyobb trópusi esőjében tettük meg a hátralévő 100 km-t. Szerencsére mára elkészült az autópálya, így az út nem volt nehéz, de mire a szállodához érkeztünk már kicsit soknak találtuk az esőt. A vacsorához nem is lehetett az éttermet az udvaron keresztül megközelíteni, így a konyhán keresztüli út maradt. Másnapra kisütött a nap és két és fél napon keresztül élveztük Cancún örömeit, a 28 fokos tengert, a fehér homokos partot, a koktélokat és a teljes ellátás örömeit. Persze ez rövid volt, de kiválóan alkalmas arra, hogy levezessük ennek a tartalmas útnak élményeit.

Már csak a hazautazás volt hátra, londoni buszos városnézéssel és a gyötrelmes visszaállással a hétköznapokba.

Óriási köszönet illeti idegenvezetőnket, Kertész Lórántot , hogy nemcsak látványában, de ismeretanyagában is különleges élményben lehetett részünk. Természetesen hasonló köszönet jár a Fehérvár Travel utazási irodának a kiválóan összeállított és a tőlük megszokott magas színvonalú útért.

Fotó: Rudas Kati

Miután letettük a szállodában a kézipoggyászainkat, a program úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna.Következett a városnézés és még az utána lévő program sem maradt el, mert egy svéd csoport busza éppen pihent aznap délután és kölcsönkérték ( pontosan olyan volt mint a mienk, még festésre is ). A városnézés a főtéren kezdődött és végződött, itt is a szokásos, templom, árkádok. Egy szuper kávézó, ahol igazi olaszos eszpresszó volt. A sétáló utca aranyos, mutatványosok, árusok és sok-sok turista, pedig ez igazán kiesik már a szokásos útvonalból. Az utca vége a piacba torkollik, Kati itt végre megpróbálhatta fényképezési célját elérni, igazi indián arcot lőni. Ez nem egyszerű feladat, mert hitük szerint ilyenkor ellopják a lelküket és ezért nagyon nem szeretik. Persze pénzért az más. De itt nem erről volt szó, hanem életképekről.

Csak egy illusztráció arról, hogy egyfajta árúból milyen fajtabőség van, itt éppen minden bab!

Aztán vásároltunk két bőrre adaptált képet ( Daniken űrhajósát és a maya naptárképet ) és az alku utolsó eleme az eladó hölgy fényképezhetősége volt. Ez az a népviselet, amely a következő program ( Chamula ) falujának lakóit jellemzi, a szoknya valami egyszerű szőr, amit maguk köré tekernek és derékban felerősítik, a felső díszesen hímzett. Íme:

A piac melletti templom homlokzata a már ismert, túldíszített mexikói barokk, bent természetesen mise, így ott érdemi kép nem készülhetett.

Itt és most lehetett tobzódni a képekben, mert olyan program következett, ahol szigorúan tilos volt arcokat fényképezni, mert olyan indián falukat látogattunk meg, ahol különleges szabályok vannak érvényben. A város felett, fenn a hegyekben van két falu a maga öntörvényu világával. Ide az állami szervek be sem teszik a lábukat, saját önigazgatásuk, vezetőik ( fehér ruhások ) és rendőrségük ( fekete ruhások ) van, akik a közösség megszokott életét irányítják. Chamulában van a legmarkánsabb életvitel, itt mindenki, de a férfiak kiváltképpen szinte mindig részegek, drogosok és kiszámíthatatlan a reakciójuk, ha valami nem tetszik nekik. Ezért én ( aki ismer, tudja mekkora szó ez ) magammal sem vittem a videó kamerát! Mivel belterjes az egész, ezért nagyon sok sérült, korcs , beteg van közöttük, de a turistákból élnek, ezért kénytelenek eltűrni a bámészkodást. Katolikusnak vallják magukat, de a templomban a szentképek előtt sámánista szertartásokat tartanak, pap nincs is, a katolikus egyház nem is ismeri el őket. A fenyőtüskékkel leszórt padlóra letelepszik a család és a sámán, aki sok esetben nő, kirámolják a magukkal hozott cuccokat, rengeteg gyertyát, italt, ennivalót és az
elmaradhatatlan élő csirkét. A sámánnő és a család elkezdi mormolni az imát, majd a sámánnő egy
összecsavart újságpapírtekerccsel elkezdi levenni a rontást az aznapi delikvensről. A rontás lehet betegség, terhesség akarás vagy nem akarása, lelki bajok, bármi, csak lehessen róla intézkedni. Szóval ide-oda húzogatja körülötte a papírt és közben buzgón imádkoznak, a turisták ott bóklásznak mellettük, de ügyet sem vetnek rájuk, mert teljesen elmélyülnek a szertartásban és/vagy a kábulatban. A szertartás csúcspontján a sámánnő kitekeri a tyúk nyakát, aki rángatódzik egyet-kettőt, majd lelke a rontással együtt az égbe száll, ő maga pedig a sámánnő fazékjába a szertartás 150 pesoja pedig a pénztárcájába. Ez kb. 2000 Ft.-nak megfelelo összeg, de itt nagy pénz.

Összesen két érdemleges fotó készült itt, a temetőről és a templomról tisztes távolból.

Közben eleredt az eső és erősen zuhogott, mikor a másik faluba értünk. Zinacantan egy sokkal kevésbé őrült falu, itt a templom bejáratára ki van írva, hogy bent tilos csirkét ölni. Kérdés, betartják-e. Mindenesetre itt nem láttunk senkit szertartás közben, viszont meglátogattunk egy helyi idegenforgalmi látványosságot, egy helyi házat, ahol a házi oltár és a konyha mellett volt népművészeti bolt ( naná ).

Elöttünk sütötte a tortillát a család ( ? ) egyik tagja, ebből kisebb adományért lehetett fogyasztani is. Én ettem kettőt, nekem semmi bajom nem lett tőle, bár nem igazán ízlett. A csoport három nőtagja viszont estére beteg lett, egyikükhöz éjjel még orvost is kellett hívni, de reggelre szerencsére utazóképes állapotban voltak. Az egész úton ennyi egészségügyi problémája volt a 41 fős csoportnak, ez igazán csoda.

A következő nap hosszú, kanyargós utazás várt ránk a ragyogó látványosság elérése érdekében ebben a fekvőrendőrtől hemzsegő országban. Minden településen legalább 10 fekvőrendőr lassítja az áthaladást, ami azt jelenti, hogy a busz szinte megáll és úgy hajt át rajta, így nem is csoda, hogy kb. 30-as átlaggal mentünk. Ha nem a fekvőrendőr, akkor a sztrájkoló, vagy adománygyujtő egységek tartják fel a buszt. Amíg nem fizetsz, elállják az utat, így aztán mindenki tejel. Minket pedagógusok nyúltak le, valamilyen segélyszervezetük részére gyüjtöttek. Ami érdekes, a helyiek persze erre fel voltak készülve és fizettek, számlát adtak az elfogadott pénzről! Na, ezt emésszétek meg magyarok!

Azért úgy kettő felé megérkeztünk az aznapi látnivalóhoz, az Aqua Azul vízeséshez. Ha viszonylag nem túl nagy a vízhozam, akkor állítólag gyönyörű kék színű vizet is lehet itt látni, innen az elnevezés. Mivel minden nap elég nagy esők voltak, mi ebben a szépségben nem, de a többiben gyönyörködhettünk, végigjárhattuk a vízesés melletti ösvényt az aljától a tetejéig és vissza egy egyáltalán nem megterhelő szűk egy órás sétával. Ragyogó napsütés, 100 % páratartalom, fákról és permetből csöpögő víz, gyönyörű volt.

Mire a megbeszélt időben beszálltunk a buszba eleredt a trópusi eső. Már elindult a busz, amikor az egyik utastárs felfedezte, hogy nincs meg a kézitáskája. Na, erre lett nagy keresés, de ez természetesen a vízesés melletti olyan boltok meglátogatásával járt, amelyek úgy középtájon voltak. Szegények egy órát rohangáltak az ömlő esőben, bőrig – a szó szoros értelmében – áztak, de sajnos nem találták meg a táskát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy idézőjelben, csak pénz és szemüveg volt benne. Ez volt az egyetlen ilyen negatív incidens az út során. A csoport sajnálkozva, egyetlen negatív megjegyzést sem téve várta a keresést, remélve a sikert, majd egy emberként ajánlott segítséget, amit kedvesen elhárítottak, mondván csak a pénzük egy része veszett el és van náluk még elegendő. Na ez is csoda.

Estére megérkeztünk az út egyik csúcspontjára Palenquebe. Még mindig esett picit az eső, sok volt a kanyar, sötét volt, kicsit meggyötört volt a csapat. De amikor elkezdtük keresni az önálló házikóinkat az őserdőben, majd nagy nehezen megtaláltuk és körülnéztünk, már tudtuk, hogy a paradicsomba érkeztünk. Mindenki önálló házban kapott szállást, melyben persze minden volt, ami a szokott szállodai színvonalhoz tartozik. De ezen felül volt egy fedett terasz, gyertyafényes világítás, hintaszék, közel 30 fok meleg. Tudtuk, itt jó lenne hosszasabban időzni, de nem lesz rá mód. A mi házikóink előtt egy kis patak csörgedezett, a bőgőmajmok ( állítólag ők a leghangosabb szárazföldi állatok ) adták a szokásos koncertet, és mire vacsorázni indultunk elállt az eső is és amíg Palenquében voltunk nem is esett, ami azért nagyon fontos volt az élmények érdekében az esőerdő kellős közepén. Ezen a tájon évi 5000 mm csapadék hull, ami legalább 10-szerese az egyéb területeken mért értékeknek.

Reggel világosban igazolódott vissza, mennyire helyesen értékeltünk már sötétben is, szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy itt még maradni kellene.

Ebben a vityillóban éjszakáztunk:

 A házak megközelítési útvonala:

Ha lett volna idő ebben pancsolhattunk volna:

 De a program szent, így a szokásos gyönyörködés, fényképezés, reggelizés után már indulás volt a romterületre.Palenque arról híresült el, hogy itt voltak olyan piramisok, melyekben érintetlen sírkamrákat találtak, a felíratok piramisában Pacal királyét, a mellette lévőben pedig a vörös királynőét. Addig az volt az elképzelés, hogy a piramisok csak a szent templomok alapjaiként szolgáltak, valószínűleg a többségüknél ez így is volt. A felíratok temploma ( olyan feliratokat találtak rajta, melyek az uralkodókról közöltek pontos és fontos adatokat, főleg uralkodásuk idejéről, kevésbé tetteikről )

 A fő építmény a területen a Palota, mely nagy valószínűséggel az uralkodó lakhelye és az adminisztráció működési helye lehetett, különlegessége a háromszintes torony, mely egyedülálló a régészeti leletekben. Itt már a megközelítés is különleges, hiszen az épület alatti folyosókon keresztül tudtuk megközelíteni a felső és a belső tereket, melyek összevisszasága éles ellentétben állt az eddig látott tömör és homogén piramisokéval.

A palota:

és az alatta lévo járatok:

 Az alsó szintnek még a koponyák temploma is része, itt a felépítményen olyan koponyafaragványt találtak, melyrol a nevét kapta ( Chichen Itzában van egy hasonló, fénykép majd ott ).

A piramis így néz ki:

Az alsó és a felső szintet egy kis patak választja el egymástól, a felső szinten újabb nagy piramisok vannak a négyszögletű tér minden oldalán, mivel Kati ide nem jött fel, ezért ezekről most fényképet nem tudok mutatni, de ha a videót sikerül megfelelően megvágni, akkor ez is pótolva lesz. Itt a legnagyobb piramis a Kereszt piramisa, mely a tetején lévő kőfaragásokon keresztnek látszó ábrázolásról kapta nevét ( persze ez nyilvánvalóan a keresztény beleérzés, hiszen ezek az épületek 800 – 1200 között keletkeztek ) és erről nagyon jól belátható volt az alsó rész is. A másik jelentős piramis a Nap piramisa, mert a tetején lévő épület kőfaragásának közepén a napkorong látható. Mindkét kőfaragvány oldalában a maya írások rögzítik az uralkodók adatait.

Egy kis meglepetés, váratlan útitárs:

Természetesen itt is van labdajáték tér, mely elmaradhatatlan része a városnak:

Miután megküzdöttünk a 30 fokos melegben a 100-os páratartalommal, melyet pár piramis megmászásával egészítettünk ki, elindultunk az erdőn keresztül lefelé a buszparkolóhoz. Akkor még nem tudtuk, hogy itt is fantasztikus élményben lesz részünk, mert maga a vegetáció csodálatos, romok mindenhol és ami a szenzáció, a kis patak káprázatos vízeséssé bővült és kísért végig az utunk során.

Gombacsoda útközben:

A vízesés:

A látogatás után bevallom, jól esett a nap hátralévő idejében tett buszozás, mert a pólóink igencsak vizesek voltak és a tejsav is dübörgött a lábamban. Ezzel véget is ért a hegyek közötti utazás, a nap végére elértük a Yucatan félszigetet, ami egy mészkőasztal, gyakorlatilag teljesen sík, alig valami tengerszint feletti magassággal. Az éjszakát Campechében töltöttük, a megérkezésünk volt kissé kalandos, ugyanis a szálloda felé vezető több sávos autóutat valamiért lezárták és a buszt beterelték olyan szűk utcákba, hogy a parkoló autók mellett 10 centire kellett haladni, de ez még hagyján, de fordulni is kellett volna. Na ez nem volt egy egyszerű művelet, végül egy sarkon rückvercben sikerült újra visszajutni a főútra. Carlos, a sofőrünk, olyan tapsot kapott, mint még szerintem soha.

Másnap délelőtt rövid városnézésen vettünk részt, a tengerparti városhoz illően egy fallal körülvett bájos kis óváros van a négy égtáj felé négy kapuval, hiszen folyamatos harcban álltak a kalózokkal, akik között volt hivatásos ( a királynő által elismert ), állandó foglalkozásként, letelepedett és hobbi haramiákkal. A sétálóutcán aranyos szoborkiállítás is volt, a színesre festett házak igazán jól mutattak.

 Itt végre sikerült lencsevégre kapni az Indiánt! Már napok óta együtt csináltunk hasonló programot egy orosz csoporttal, melynek Ő volt az idegenvezetője és a lányok bolondultak érte. Szép szál legény, azt biztosan tudjuk, hogy a haja hosszú.

A városlátogatás a védelmi erődben ( Szent Mihály ) zárult.

A ragyogóan helyreállított erőd termeiben egy igazán értékes leletekkel rendelkező helytörténeti múzeum van, jó volt ismételni az archeológiai múzeumban szerzett ismereteket egy sokkal könnyebben áttekinthető kiállításon.

A gyujtemény egy-két darabja:

Az eltorzított koponya

Egy elokelo múmiája a rajta talált jade ékszerekkel

 Egy díszes sztélé

Egy a sok agyagszobor közül csak ízelítőként

Ezután elindultunk felfedezni a félsziget maya romvárosait. Eddig számunkra is minden újdonság volt, a befejező részben az ismétlés és újrafelfedezés csodái lesznek műsoron.

Elkezdődőtt a nagy utazás. Pontosan azon az úton haladtunk eleinte kelet felé, ahol Cortez jött, csak ő ellenkező irányból. A kivezető út ezen része Mexikóvárosnak már sokkal szebb arcát mutatta, mint az
északi, olyan kertvárosi jellegű. Kerestük a vulkánokat, de mint kiderült, azok csak a napi végcélunk Puebla határában, majd 100 km-re vannak. Puebla egy színtiszta spanyol város, ugyanis ennek nem volt indián előzménye, ezt ők alapították az 1500-as években. Ennek megfelelően egy aranyos belvárosa van, mely a délszaki spanyol városokra hajaz.

A helyi domonkos templom itt is fantasztikus, a rózsafűzér kápolna az aranytemplom sorozat egyik gyöngyszeme.

A templom főoltára:

A kápolna oltára és kupolája:

Másnap reggel indulás elott végigfutott a csapaton a kérdés: láttátok a vulkánt? Kiderült, hogy a 8. emeleti ablakból ragyogóan látszik a Popocatepetl füstölgő krátere. Majdnem leszakadt az emelet, az egész csoport tódult fényképezni. Én csak videóztam, majd ha sikerül megfelelőn megvágni, akkor lesz ez látható. Gyönyörű fehér pamacsokat lövell folyamatosan, ami kiválóan mutat a ragyogó kék égen.

Íme az eredmény:

Reggel menetrendszerűen tovább indultunk, és még mindig jó darabot keletnek Veracruz irányába (itt kötött ki Cortez ) és a préri közepén 3000 méter tengerszint feletti magasságban egy kis, kifejezetten a turistáknak létrehozott parkban csodálkozhattunk rá ennek az éghajlatnak a flórájára:

Most már letértünk dél felé és megérkeztünk napi célpontunk Oaxaca ( ejtsd: oahaka ) városához, amin áthaladva a mellette és felette 500 méterrel magasodó hegytetőt vettük célba, melyen található Monte Alban archeológiai területe.

Ez egy mesterségesen elegyengetett hegytető, ahol, mint a térképen is látható, rengeteg piramis épült két időszakban, az első 500 és 700 között, majd a második ciklus 900 és 1200 között,végül aztán ugyanúgy otthagyták, mint a többit. Ezen a vidéken 12000 év óta folyamatosan élt ember, jelenleg is a zapoték indiánok földje.

Volt mit megmászni, bár ezek kisebbek, mint a teotichuacaniak, de az összes bejárható, ez általam meg is történt. A pólóm csak Budapesten a mosás után száradt meg.

 A délután még hátralévo, világosban eltölthető részét a belváros megtekintésével múlattuk ( rohantuk végig ), benne a domonkos templom aranykápolnájával, ami , milyen az emberi gyarlóság, már nem is keltett olyan ámulatot, pedig szerintem ez a legszebb a látottak közül, mert itt sokkal jobb arányban van a díszítésben a dekoráció, az arany és a fehér.

A templom homlokzata:

Az aranykápolna mennyezetének részlete:

Igazi látványosság volt a piac, a szokásos zsúfoltság és a tömeg, de nagyon sok számunkra ismeretlen egzotikus zöldség és amiket ismerünk is ( banán, bab, paprika, kukorica ) fajtagazdagsága. Láttunk igazi csemegét is, találjátok ki mi ez?

Ez bizony pirított szöcske, a fóliában egy adag. Volt egészben, porítva, chilivel, csokoládéval és minden egyéb ínyencséggel. Nem kóstoltuk meg.

Meglátogattunk egy csokoládé manufaktúrát, ahol a kakaóbab pörköléstől bemutatták a finomságok készítését, természetesen az ottani divatnak megfelelően mindennel ízesítve ( ma már itthon is divat ). Na ezt megkóstoltuk, majd mentünk vacsorázni és utána egyre szorosabb barátságot kötni a társaság arra érdemes részével. Azt akartam csak érzékeltetni, hogy nagyon fogyott a pálinka.

Ez volt az aznapi szálloda, csodálkoztok, hogy jól éreztük magunkat?

Reggel még Oaxacaban megálltunk egy újabb látnivalónál. 2000 éves mocsári tölgy, közel 60 méter kerületű, 42 méter magas. Talán a csoport összefogódzkodva körülérné, de be van kerítve, mert különben a holnapot sem érné meg.

Itt láttunk még két különleges növényt:

Ezt nemes egyszeruséggel úgy emlegetik: az öregember golyója.

Erre meg mindenki fogadni akart, hogy műanyag és úgy van ráakasztva, de nem.

Na mentünk tovább vagy egy-két kilométert és csodák csodája, mintha tudták volna, hogy pótlásra van szükség betértünk a pálinkafőzőbe. Itt főzik az agavéból a tequilát, illetve a mezqualt, mert csak az eredeti tájegységé a tequila elnevezés, a többi mezqual, egyébként ugyanaz. Feltöltöttük magunkat és a készleteinket.

Aztán rájöttünk, hogy milyen jó is az ellazulás, mert egy egész napos szerpentines buszutazás 
várt ránk Tuxla Gutierrezig. Itt egy Holiday Inn fogadott minket, persze már sötétben.

Következő nap ennek a kimondhatatlan nevű városnak a tőszomszédságában az út egyik csúcspontja várt ránk, a Sumidero kanyon. A folyó itt egy közel 1000 méteres mélységű sziklahasadékot vájt ki és ezen csónakkal viszik át a szerencséseket, a csónakok, ha nincs éppen látnivaló, meg amíg oda nem értünk úgy 30-40 kilométeres sebességgel repesztenek, ami önmagában is élmény. Azt nem sikerült megfejteni, miért kell mentőmellény, mert veszélyhelyzet a közelben sincs, igaz, a vízben láttunk krokodilt. Ha csak azért nem, mert 
nem szereti a Fidesz színű műanyagot. Szóval a természeti szépséget nem igazán lehet érzékeltetni sem fényképen, sem videón, de csodálatos élmény végigutazni a kanyonon. Láttunk gémeket, pelikánokat, kormoránt, keselyűt (éhesek maradtak, mert egyikünk se áldozta fel magát), mint írtam már, krokodilt és a végén egy gyönyörű fátyol vízesést. Meg sajnos sok-sok szemetet, ami elgondolkoztató. A kandeláber kaktuszok a függőleges sziklafalon függőlegesen nőnek, töménytelen mennyiségben. Itt még fénykép is készült 
rólunk, igaz a beszálláskor, mert kifelé a hajunk nem állt már ilyen rendezetten (de nem az égnek! ).

Egyébként Chiapas állam címerében pontosan ez a kép szerepel:

Néhány madár:

A fátyolvízesés:

A kaktuszok:

Szerencsére ez a kosz csak a lelassuló folyásoknál gyűlik össze és dicséretükre legyen mondva folyamatosan igyekszenek eltávolítani. Láttuk!

Majd újabb jókora buszozás után San Cristobalba érkeztünk. Itt a város határában cserbenhagyott a buszunk, valamilyen cső eleresztett és a busz azt mondta, megállj. De még ez is teljesen tisztességes volt tőle, mert már a városban jártunk. A szervezésre jellemző volt, hogy 5 perc alatt ott volt értünk 11 taxi, melyek bevittek minket a szállodába.

Következett a városnézés és az utána lévő program sem maradt el, mert egy svéd csoport busza éppen 
pihent aznap délután és kölcsönkérték ( pontosan olyan volt mint a mienk, még festésre is ).

2000-ben csodálatos két hetet töltöttünk a Yucatan félszigeten. Azóta is visszavágytunk, de azzal a gondolattal, hogy az akkor kimaradt látnivalókat is bejárjuk. Erre 40. házassági évfordulónk apropóján jött el a lehetőség, amikor is Mexikóvárosból indulva Teotichuacan, Monte Alban, Palengue meglátogatása után jutottunk el újra Uxmalba, Chichen Itzaba, miközben a mexikói tájból és folklórból is bőségesen merítettünk.

Hazaérkezésünkkor, miután sikerült az időeltolódás és a fáradtság leküzdése után megkezdeni a képek és a videó feldolgozását, azt tapasztaltam,hogy nem igazán adják vissza önmagukban az élményt, ha nincs magyarázó szöveg mellettük. Megpróbálom most ötvözni a dolgokat, kiderül mi sül ki belőle.

Nagyon vártuk ezt az utat és elmondhatjuk, nem is csalódtunk.Az utazás a reptéren azzal kezdődött, hogy kiderült, 41 főből áll a csoport. Ez kissé megijesztett minket, mostanában ritkán fordul elő ekkora létszám. De mint az úton minden, ez is bejött, hiszen a gárdával az égvilágon semmi probléma nem volt.

Londoni átszállással repültünk Mexikó Citybe, és a londoni érkezés már adott egy különleges élményt! A csatorna fölött átrepülve összefüggő felhőréteg volt, nem lehetett belőle semmit sem látni. Majd egy éles vonallal véget értek a felhők és London ragyogó napfénnyel fogadott. Ennek örömére a gép egy kört írt le a belváros fölött, ilyen csodálatos városnézésben ritkán lehet része a halandónak.

Aztán jött 12 óra repülés ami azért nem könnyű, de valamit valamiért.

Rendben megérkeztünk, majd buszoztunk a szállodába, amely közvetlenül a főtér melletti utcában volt, mintha a Szalay-Szemere sarkán lenne a Kossuth térnél. Csak az a rengeteg állig felöltözött, pajzsos rendőr! Idegenvezetőnk megnyugtatott, ez egy rendőrállam, lesz ennél több is (szerencsére nem volt).

 Ahol a Zocalo felirat alatti Plaza szó végzodik, ott volt a szálloda.

Az első napi program rögtön ütős volt. Kezdődött a guadalupei Szent Szűz bazilikákkal, igen többes szám,mert van a régi és egy új.

A régi ma is múködik, de a képet, mely a jelenéskor az azték férfi ruhájára vetítődött, már az új templomba vitték át. Az azték város valaha egy szigeten állt, a mai város a tavak feltöltésével épülhetett, ennek megfelelően eléggé süllyednek az épületek, így itt is látszik, hogy a függőleges milyen relatív. Néha a veszély elhárításáig be is kell zárni, most szerencsére látogatható.

Az új templom 1976-ban épült, állandóan mise van, ezért a szent kép az oltár mögött van elhelyezve úgy, hogy a látogatók a mise zavarása nélkül alulról egy mozgójárdáról nézhetik a képet.

Már itt találkoztunk az utunkat végigkísérő árusok hadával, akik minden létező és nem létező dolgot a nyakunkba akartak sózni. De ez még csak a kezdet volt.

Az út a város északi részén vezetett, ahol sok szépséget nem lehetett látni. Maga a város az agglomerációval 23-24 millió lakosú, ma már szinte teljesen ellepi a környező hegyek oldalait az egyhangú, szürke, kicsi, lehangolóan zsúfolt lapos tetős házakkal. A világ leggazdagabb embere mexikói, de azokat a lakókörnyékeket hermetikusan elzárják, saját hadseregek védik. Ezek láttán meg is értem. A nagy ellentmondások országa.

Következő állomásunk a híres régészeti helyszín, az aztékok nagy piramisvárosa Teotihuacan volt. A Hold és a Nap piramis, valamint a kettot összeköto út mentén lévő piramisok sora már sejtette, hogy milyen fantasztikus élmények sokasága vár ránk. Aztán jöhetett az első piramis, a Nap piramisának meghódítása, 65 méter magas és meredek, nagyon magas lépcsőkön lehet felmászni a tetejére. Nem gondoltam volna, hogy ez megállásokkal, levegőkapkodással együtt sem tart 10 percig. Persze fenn azért kellett ugyanennyit pihenni, de óriási látvány az egész terület és a környezete.

A Hold piramis és a halottak útja részlete:

A piramis a Nap piramis tetejéről:

A Nap piramis:

És a napnak még itt nem volt vége, következett mexikóvárosi élményeink egyik legnagyobbika, az antropológiai múzeum. Itt vannak az összes archeológiai területen talált értékes leletek eredetijei egy emészthető, nagyon jól rendezett kiállítás keretében. Természetesen minden az eredet elképzelésekkel kezdődik, hogyan került az ember az amerikai kontinensre, majd a különböző korok és tájegységek leletei külön-külön. Gyönyörű kiállítás, óriási élmény. Csak egy két dolog ízelítőül:

Az azték naptár (mivel nem lett világvége, most kezdődött az 5. ciklus 14400 éve)

Pacal király sírjában talált jade halotti díszek (Palengue felíratok piramisa)

Chac Mol (áldozati szobor, Chichen Itza harcosok piramisa)

Következő napunk dél felé vezetett, nagy megkönnyebbülés volt, hogy ez a rész sokkal rendezettebb, barátságosabb mint az előző napi. Az egyetemi negyed épületeit és az olimpiai stadiont néztük meg, melyeken a mexikói monumentalizmus alkotásai szerepelnek. Az UNAM a legnagyobb mexikói egyetem, független az államtól, saját önkormányzattal és komoly politikai szerepkörrel. A tiltakozások zöme innen indul és nagy felfordulásokat tud okozni. Ma mitegy 320 ezer fő tanul az egyetem fakultásain. Az olimpiai stadiont is ők használják, állítólag belül elég lepusztult, de ez kívülről nem látszik.

Az egyetemi könyvtár épülete:

Az olimpiai stadion Ribera domborművei:

 Irány Taxco az ezüstváros. Már a megközelítés is lélegzetelállító, a városka egy hegyoldalon kúszik fel teljesen beépítve a domboldalt, a hegytetőn nagy Krisztus szoborral. A parkolóból egy szűk kanyargós kis utca vezet fel a főtérre, boltok mindenhol és közben vigyázni kell, hogy az autók, motorok el ne üssenek.

A főtéren az első platareszk (mexikói barokk) templom homlokzat, benn az első aranytemplom, ahol minden olyan díszes, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Ehhez jön az aranyfüst borítás. Ha nem lenne meseszép, azt mondanám geil.

Ebéd egy városra nézé nyitott oszlopos étteremben, mariachi zenekar szombreróban, mexikói Szentendre. Aztán a főtéren belefutottunk a helyi nyugdíjasok jubileumi találkozójába, ahol önfeledten táncoltak, mulattak a szépkorúak (meg a vihogva közéjük keveredett épp iskolából jövő kislányok). Na itt már mindenki elcsábult, a kalapok és ezüstékszerek növelték a csomagot és apasztották a pénztárcát.

Visszafelé még rövid látogatást tettünk Cuernavacaban, itt volt Cortez első haciendája, aztán fél Mexikó az ő birtoka volt. Itt is templom, főtér, Cortez palotája és nagyon rövid idő sötétedésben.

Kati mindenesetre bosszankodhatott, hogy neki miért nem fejlődik így a strelíciája

A harmadik nap elkezdődött a csomagolás. Vége a boldog békeidőknek, ezután Cancunig minden nap máshol alszunk. De még elöttünk a belváros megtekintése, a Zocalo, minden mexikói város téglalap alapterületű főtere, a főtemplommal, városházával, elnöki palotával, elmaradhatatlan árkádsorral valamint a nyüzsgő tömeggel, akik oda vannak a lufikért.
Mexikóváros főtere pontosan a régi azték főváros Tenochtitlan főterére épült, az ott álló piramisok kövét használva az első épületekhez. A metró építése kapcsán ütköztek a nagy piramis alapjaiba, ez ma a felszínen megtekinthető. A szigetre gát vezetett, ahol Cortez és Montezuma eléször találkozott, ott ma kórház van, a falán tábla: "E helyütt született szenvedés
és dicsőség árán a mesztic nép". A főtemplomban folyamatosan miséznek, ezért a főoltára elöttünk rejtve maradt. 

A főtemplom homlokzata:

Az elnöki palota épületében Ribera monumentális falfreskói a mexikói történelem tablói, itt nem rombolták le, mint a Rockefeller centerben. Van rajta mindenki aki él és mozog, Montezumától Zapatán át Marxig, még Frida Kahló is. A többi képen a különböző törzsek szokásai, foglalkozásai, népviseletei. Gondolom itt tartják a történelem órákat. 

Az azték főváros Montezumával és piramisaival Ribera freskóján:

Nagyjából ennyi ez a nagyváros, nem biztos, hogy a kedvenc látnivalóink sorában előkelő helyet kaphat.

Boszra pattantunk és elindultunk az új kalandok felé.

Barátainkkal Olaszország olyan szegletébe utaztunk, amely kiesik a fő turista útvonalakból és bíztunk benne, hogy ennek az országnak minden kis részecskéje maga a csoda. Nem is csalódtunk.

Utunk a Wizzair jóvoltából közvetlenül Bariba vezetett. Eddig még nem tapasztalt módon jó félórás késéssel indultunk, de ezt visszakaptuk a hazafelé úton, mert akkor már majdnem egyórás volt a késés. Ferihegy fapados légikikötője olyan ronda, hogy arra nincs kifejezés, de ezt még a késésekkel megfejelve, nem egy leányálom. Mindegy, más lehetőség nem lévén azért elérkeztünk a célállomásra.

Kocsit béreltünk, ami az eredetileg megrendelthez képest egy lényegesen jobb és nagyobb kocsiban realizálódott, egy dieseles Subaru Jeep volt, 25000 km-el és 5 l-es átlagfogyasztással. Mivel már közel éjfél volt, nem volt könnyű térkép nélkül tájékozódni  a szállodai úthoz, ennek megfelelően kóvályogtunk is eleget, de csodák csodája odataláltunk. A szálloda maga nagyon rendezett, szép nagy, tiszta szobákkal és bőséges reggelivel. Mindössze három apró probléma volt, az egyik a kocsival való megközelíthetősége, az, hogy egyetlen prospektus sem volt a szállodában ami programjavaslatokat és térképet adhatott volna és a személyzet nem túl barátságos hozzáállása.

Persze ezek minket nem igazán zavartak, mert itthon már összeállítottunk egy programtervezetet, részben az internet segítségével, részben az egyetlen, magyar nyelven elérhető bűn rossz útikönyv felhasználásával.

Első nap az egyetlen olyan látnivalót céloztuk meg, ami ennek a tartománynak a legismertebb látványossága és nagymértékben ez vonzott minket is ebbe a régióba, ez pedig a trullik vidéke, központban Alberobello falucskával. A trulli egy sajátos építészeti mód, mely a 14.-15. században alakult ki a helyi viszonyoknak megfelelően köralaprajzú házak, palaszerű kövekből kötőanyag nélkül felépített kúpszerű tetővel, mely egy díszes zárókővel van lezárva. Ebben a falucskában megmaradt belőlük igen sok és ez nagyon látványos negyedet alkot.

Már itt is megtapasztalhattuk, hogy az időjárás előrejelzés erre az időszakra pontos, mert az első három napunkra hűvös esős időt jósolt, majd a következő két napra szép időt és ez, lássatok csodát centire bejött, itt is volt egy kis eső, mely nem zavarta nagyon az élvezetet, de nem hiányzott.

A szokásos déli kávé után megnéztük még a templomot, melynek főleg a kapuja látványos.

Észrevehettük, hogy a szieszta szent dolog, mert 12-től 16 óráig csak a turista van úton, minden más pihen.

Útunkat visszafelé barlangtúrával fűszereztük. Két választási lehetőségünk volt, egy nagy barlangrendszer 3 órás túrájának végigjárása, vagy egy kisebb, a trullik kőfejtőjének beomlása kapcsán felfedezett barlang, mely egy órás program. Mi ez utóbbit választottuk Puntigamo településen.

Nagyon szép sztalagmitokat és sztalagtitokat láttunk, még ezt a borostyánszerűen áttetsző különleges cseppkövet is. Persze egy barlang látványát fényképen nehéz visszaadni, de nagyon látványos és főleg emészthető volt, fizikailag is.

Útunk folytatása két tengerparti település meglátogatása volt. Addigra már az idő is sokkal kellemesebbé vált, helyenként még napsütés is melegített minket a látványon kívül.

Első állomásunk Monopoli volt, erődje, katedrálisa és tengerpartja okán.

Következő állomásunk Polignano település volt, itt csak néztünk és csodálkoztunk.

Persze egy tengerpart nem is lehet meg esküvő nélkül és a Modugno szobor ehhez ideális háttér, ekkor már túl voltak a tengerparti fotózkodáson, de ott hagytuk a profi fotóst érvényesülni.

Mivel már késő este volt, beültünk vacsorázni egy pizzériába, ahol mi voltunk az egyetlen fizető vendégek akkor. Később már tudtuk, hogy ez nagyon korai időpont nekik, de ehhez kellett egy- két nap tapasztalat. Mint kiderült, itt ettük utunk legjobb pizzáját, vékony tészta, kiváló feltét és egy nagyon látványos nap méltó befejezése. Már csak a hazaút és a szálloda megtalálása volt a feladat, de sikerült, méghozzá elsőre! Az egész napi út nem volt több 150 kilométernél, ezért is fért bele ennyi minden. Ezen a napon két előre tervezett napi programot összevontunk, az utolsó napi program így ráadás lett. Nem kellett ringatni egyikünket sem, fárasztó, de gyönyörű nap volt.

A második napon észak felé vettük az irányt a tengerparton. Mivel az időjárás kegyes volt délelőtt. ezért a tengerparti kisváros, Trani lett az első állomásunk. Az óváros egy szép kis öböl partján terül el, ahol valami ünnepi készülődés volt, de nem igazán tudtuk, hogy mi várható. Az öböl tenger felöli részét uralta a katedrális, ez azonban a kis csapatnak túl messze volt, így egyedül indultam – szerencsémre – a felfedezésére.

Ahogy az öböl partján közeledtem a templom felé, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tenger felől várnak valamit, oda vonult a katonazenekar és a díszruhás papok menete, meg a tömeg.

Éppen odaértem a templom elé, amikor ágyúdörgés jelezte, hogy kezdődik, mint kiderült zarándok Szent Miklós ünnepe. Egy feldíszített csónakon érkezett gondolom az ereklyéje, azt kísérték az eléje siető hajók és vagy 10 percig tartó ágyútűz és fényes nappali tűzijáték, majd a parton egy körmenet szerű felvonulás.

A templom mögött van a városka erődje, ezek mind egy kaptafára készült súlyos, tömör vastagfalú,  bástyákkal szegélyezett épületek a tenger felőli támadások elleni védekezésre koncentrálva. Szépen fel vannak újítva, ezért rám nem is voltak nagy hatással. Maga a katedrális puritán belsővel bír, ha nem lett volna kiírva, bizony máshol kerestem volna  a katedrálist. Viszont van egy érdekes altemploma, egyenesen két szertartástérrel egymás után, ezek nyilván az első templomok maradványai köré épültek, szép oszlopsorokkal és ereklye gyűjteményekkel.

Következő állomásunk Castel del Monte volt.

Nagyon hirdették, mint különleges látványosságot, amiből nagyjából a képen látható a lényeg. Nyolcszögletű és belül is minden a nyolcas szám szerint elrendezett, de szinte csak a falak vannak belül, II Ferdinánd, az építtető családfa ábrája a legnagyobb látványosság.

Ezután elindultunk a lányos programra, a Molfetta határában lévő outlet meglátogatására. Ez volt utunk legnagyobb csalinkázása, sehogy se sikerült a jó utat megtalálni. Tettünk egy-két komoly kört, míg a helyes irányba sikerült kerülnünk. Sok sugárirányú út ugyanis Bari körül, de nincs átjárás közöttük, csak a város határában, így mindig nagy távokat kell megtenni, hogy a megfelelő útra kerüljünk. Na de csak megérkeztünk. Olyan mint a budaőrsi, csak szerintem kisebb. Legnagyobb megrökönyödésünkre fél óra után a lányok azt mondták, menjünk tovább. És nem vásároltak semmit!

Mivel még csak olyan öt óra felé volt, találomra bementünk a Bari közeli kis városkába Bitontoba. És akkor jött az olasz csoda a városka katedrálisa.

Az épület oldalsó része gyönyörű árkádos, homlokzata dísztelenebb, de a kapu gazdagon faragott ívvel hívja fel a figyelmet.

A belső térben érdekes módon két szószék is van, az egyik szebb, mint a másik, az altemplomban pedig egy épen maradt mozaikpadló részlet különleges. Mindez a 11.- 12. századból.

Szombat lévén még a vacsorázóhelyet kellett megtalálni, mert amiket a jó helyeknek mondtak a szállodában, az bizony zárva volt. Azért megtaláltuk a helyet, de nem ez volt a legjobb vacsoránk.

A harmadik napon délnyugat felé vettük az irányt. Azaz csak vettük volna, mert a sugárirányú utak ismét kibabráltak velünk. Végül az elkerülő úton megláttuk a táblát, melyre aznapi első állomáshelyünk is fel volt tüntetve. Heuréka, jó felé megyünk! Aztán többet ilyen kiírás vagy negyed órán át nem volt, ekkor már gyanússá vált a dolog, menjünk csak másik úton. Persze ennek is meglett az eredménye, ugyanis belebotlottunk egy dolmenbe, amiből itt van kettő, de Olaszországban sincs több. Nosza nézzük meg. Persze zárva, így csak a kerítésen túlról nézhettük, de valószínű belülről se láttunk volna többet.

Az előrejelzés erre a napra mondta a legrosszabb időt, mondanom se kell, nem tévedett. Zuhogó esőben kerestük és nagy nehezen megtaláltuk a helyes utat és irány Altamura.

Ebben a városkában az óváros a régi erőd falai között terül el, aki már járt arra, kicsit hajaz Taorminára, csak sokkal kisebb és nincs olyan ragyogó fekvése. Nem is ment arra Csontváry.

A látványosság itt is a katedrális.

Éppen mise volt, így nem lehetett belül fényképezni, a videóval több lehetőség nyílt, így csak a szószék és a keresztelő medence amit a képeken látni lehet.

Egy nagyon jó kávé és a feltétlen szükséges toilette valamint kis felmelegedés után elindultunk a legtávolabbi célállomásra, amelyről csak az interneten történt valami említés, az utikönyv egyszerűen negligálja. Mivel ez Olaszország, természetesen itt kaptuk utnk legnagyobb élményét, melyet a képek talán csak töredékében tudnak visszaadni.

A település neve Matera. A dél-olasz dimbes-dombos karsztvidék puha mészkőszikláiba vájt települések központja és legépebben megmaradt települése egy szűk kanyon két oldalán. Ma is részben lakott, folyamatosan hozzák rendbe és nyilván komfortosabbá teszik ezeket a fecskefészkeket, de mind felülről, mind pedig alulról bejárva tátva maradt a szánk. Még az időnkénti eső és a hideg szél ( 13 fok volt ) sem csökkentett semmit az élményeken. Természetesen itt is volt egy szépen rendbehozott főtér templomokkal és palotákkal, de ez eltörpült a látkép mellett.

Kiállításként meg lehet látogatni egy berendezett barlanglakást és a mellette lévő gazdasági helyiséget és a templomot. Bár nagyon szűkös a belső tér, ahol ráadásul a haszonállataikkal együtt laktak, azért egy-két fotó talán érzékelteti a körülményeket. Jellemző, hogy a gyerekek az ágy kihúzható részében aludtak, mert így nappal a helykihasználás jobb lehetett. Minden egy térben, a konyha, a mosdótál, a pottyantós, a karám és a szerszámok. És jó hideg.

A templom részlete

Jól átfagytunk, kicsit meg is fáztunk, de a végére kisütött a nap és a látványtól olyan jó kedvünk lett, hogy az fel is melegített, még a nap is kisütött a végére és innen már – az előrejelzésnek megfelelően – ragyogó időnk volt.

A vacsora egy kisvendéglőben volt a szálloda mellett úgy nyolc körül, mondanom se kell, egyedüli vendégek voltunk még akkor.

Az út legszebb napja volt. 

A negyedik napra maradt célállomásunk, Bari felfedezése.

Eddig csak a szállodánkat és a tangenciálét láttuk, a szálloda kertje gyönyörű, a környezete alsó Józsefváros. Az utak meglepően jók, de az útjelző táblák számunkra szörnyűek. A jelzés a sarok túloldalán van, tehát már rég cselekedni kellett volna, mire a táblához érsz. Azt, hogy egyenesen menj tovább, vagy fordulj be balra, szinte teljesen azonos módon jelzi, így számos alkalommal sikerült olasz keringőt járnunk, bármennyire is igyekeztünk. De mindenhova odataláltunk és vissza is jutottunk a szállodába.

Bariban nem használtuk az autót, mert a belváros kb. 30 perces sétára volt tőlünk. A főpályaudvar környékén laktunk, ennek megfelelően a séta első része nem volt valami látványos, de beljebb már egyre szebb épületekkel találkoztunk, magában a városban nagyjából ezek, amik említésre méltóak.

Az útikönyv szerint az egyik fő látványosság a színház. Sajnos nem volt látogató program, így az igazi élmény a külsőre korlátozódott.

Nem sikerült megfejtenünk, hogy a minden oldalon körbefutó ronda szürke ajtók mit takarnak, de hogy az összképen nem javítanak az biztos.

Sikeresen beértünk az óvárosba, ahol lázas készülődés folyt a város védőszentjének ünneplésére ( május 7-9 ) ezért mindenütt a díszkivilágítást szerelték, olyat, mint mostanában nálunk karácsony előtt. A történet úgy szól, hogy Miklós püspök a mai Törökország területén Anatóliában egy Myra ( ma Demre a neve ) nevű településen működött, és amikor karácsony előtt látta, hogy egy háromgyerekes szegény család gyerekei nem kapnak ajándékot, éjjel titokban ajándékot vitt nekik. Innen az ajándékozás szokása. Majd annak rendje módja szerint ő is meghalt és a saját templomában eltemették. ( Mi voltunk ott a templomban, amikor Sidében nyaraltunk egy kiránduláson ). Aztán jó cselekedeiért szentté is avatták és ez oly nagyon csípte az olasz halászok szemét, hogy 1087-ben egyszerűen elrabolták a templomból a holttestét és Bariba vitték, ahol az akkori, nyilván már létező Szent Miklós templomba helyezték el és azóta a város védőszentjeként tisztelik. Ez a mai templom altemplomában van elhelyezve. Ő az igazi Mikulás, a finnek meg az ötletet sajátították ki, azt nem tudom, milyen történet alapján. Hej, de szép is volt az a boldog régi világ!

A templom homlokzata

A belső tér dísztelen, de a menyezet!

A kép sajnos életlen, de majd ha a barátaink képeit megkapjuk, akkor biztos lesz benne sokkal jobb is, de érzékelni lehet, hogy milyen gyönyörű.Ez talán jobb, de az áthidalók belelógnak.

Az altemplom, egymással szemben az ikon és az ereklyetartó.

Az arany tányér olyan mint Betlehemben, gondolom arról is mintázhatták, csak az ezüst.

A legutolsó mellékoltárban van elhelyezve a kincstár.

Nagyon élvezetes volt sétálni az óvárost körülölelő várfalon, a tenger igazán csodás arcát mutatta a ragyogó napsütésben.

Rövid séta vezetett a katedrálishoz.

Belső tere itt is építészetileg szép, de dísztelen, viszont nagyon szép az altemplom.

Itt is van néhány ereklye.

Ne kérdezzétek honnan lopták, nem tudom.

Az óvárost itt is a hagyományos stílusban épült erőd védi.

Az erődben kaptunk egy kis csodát, van benne egy kőtár, amelyben a tartomány templomainak legszebb faragványait állították ki, abszolút emészthető méretben és elhelyezésben kiváló ízléssel. Itt tényleg nagy élményben van a látogatónak része.

Innen a kikötőbe vezetett az utunk, mert a hajók eltakarták a kilátást. A hajóról leszálló turistákkal voltak tele a városnéző kis vonatok, mert úgy oldották meg a belváros bejárását, hogy ezeken viszik őket az egyes megnézendő helyekre, majd vissza a kikötőbe.

 Természetesen a kávéház a szokásos műveletekkel itt sem maradhatott el, de volt fagyi is, ami meglehetős csalódás mert Pesten jobb, persze annál, amit itt a kiválasztott fagyizóban ettünk. Másnap Giovinazzoban már az elvárt volt.

Szépen csorogtunk visszafelé és további szép épületet és egy parkot láthattunk.

A sétálóutcán, amely hajaz a mi márkás boltokat felvonultató bevásárló utcáinkra értük el a főpályaudvart, majd a szállodát. Erősen vonszoltuk magunkat a 8 órás gyaloglás után, de vacsorázni még ilyen korán sehol sem lehetett, így beiktattunk egy üveg bort, zuhanyozást és jó másfél órás pihenést, majd hárman, mert Anemi már nem vállalta, elmentünk vacsorázni, melyet az eddig még nyitva nem talált, a szállodában ajánlott vendéglőben fogyasztottunk el, nagy-nagy megelégedésünkre. Az utolsó éjszakán se kellett ringatni egyikünket sem. 

Az utolsó nap reggelén a szokásos, bőséges reggeli elfogyasztása után összecsomagoltunk, elköszöntünk a szállodától, bepakoltuk a csomagokat az autóba és ismét északnak vettük az irányt azokba a kis városokba, ahová a második nap nem jutottunk el.

Első állomásunk Barletta volt. Ez a település volt a legtávolabb és innen csorogtunk aztán vissza a repülőtér felé.

Ez a kolosszus, melyet nem is olyan régen a tengerpart homokjában találtak meg meglepően jó állapotban. 5 méter magas és senki nem tudja, eredetileg kit ábrázolt.

Az itteni katedrális is főleg a tornyával büszkélkedhet, a templombelső hasonlóan puritán, mint az eddigiek.

A városka rendelkezik a már megszokott erőddel, de itt nagyon szép, gondozott park és vizesárok veszi körül.

Következő állomásunk Bisceglie volt, amiből egyetlen említésre méltó épület, a templom látható a képen, egy nagyon szegényes, lepukkant település.

Ezután megérkeztünk utolsó állomásunkra Giovinazzoba, mely ellentétben az előzővel egy bájos, szemmel láthatóan gazdagabb hely, mely nagyon közel van Barihoz, így feltételezhető, hogy a jobbmóduak itt lakhatnak. Nagy készülődés folyik itt is, mert a Giro d’Italia negyedik szakasza május 13.-án innen indul és Bariban lesz a befutó.

Bájos kis kikötő van közvetlenül a főtér mellett.

A pici óváros ékessége a 12. századból származó katedrális.

A főtér nagy temploma éppen felújítás alatt áll, bár a másik templom sem volt nyitva szieszta idő után sem.

A főtér szökőkútja.

A hangulatos utcácskák jellemzik ezeknek a kis településeknek az óvárosait.

És mintha csak tudták volna, hogy búcsúzunk, egy kis rögtönzött előadásba, vagy inkább próbájába futottunk, a beöltözött gyerekek aranyosan csetlettek-botlottak, de ez volt benne a szép.

Nem mindig sikerült eltalálni a jobb és bal oldalt, de van rá még idő.

Nekünk viszont lejárt, innen már csak a repülőtér , a kocsi leadása, a késő gép kiböjtölése és a szép élmények megemésztése volt a hátralévő teendőnk.

Szép volt, Olaszország nem hazudtolta meg magát, hiszen a legváratlanabb helyeken kaptunk fantasztikus élményeket. Ha valaki csak Barit látogatná meg, őt lebeszélem, de az egész összességében pazar volt.

 Fotó: Rudas Kati