A múzeumi nap végén rövid buszozással a Trocadero-hoz értünk,
innen ragyogó kilátás nyílik az Eiffel toronyra.
A bámészkodó tömegben egy televíziós stáb készített interjúkat turistákkal, így Ági rögtönzött interjút adott valamelyik távol-keleti adónak, de gázsit nem kapott sajnos.
Átsétálva a hídon közelről is szemügyre vettük a tornyot,
ahová interneten nem lehetett időpontot és ezáltal jegyet kapni már, itt 5 perces sorban állással simán felmehettünk volna. De nem akartunk. Juszt se!
Mi van még hátra? A tengely (Defense nagy diadalív, Etoile diadalív, Champ Elisse, Concorde tér, Tulieriak kertje, Kis diadalív, Louvre üvegpiramis) végigjárása, a terek (Concorde,Vendome , Vosges, Bastille) megcsodálása, a legszebb templom a Saint Chapelle és a holokauszt emlékhelyek bejárása és már vége is.
Tekintettel arra, hogy ideális helyen laktunk, az 1-es metróvonal Port de Vincennes megállójánál, átszállás nélkül mentünk a végállomásig, mely a Defense központja, a Nagy diadalív lábánál tesz le.
Gondolkodtunk, hogy ismét felmegyünk, de híven az előre elhatározottakhoz inkább a sétával történő bejárás mellett döntöttünk. Amikor visszanéztünk, azt tapasztaltuk,mintha nem ment volna a lift, de ez nem biztos. Mivel a negyed már jó fél évszázados, így sok épületet felújítanak és átépítenek, de ez csak előnyére vált, a tágas tér, a köztéri szobrok,
az impozáns új épületek mind egy lendületes, élhető, lüktető negyed érzetét keltik.
Lesétáltunk majdnem a Szajna partjáig, megcsodáltuk a várostervezést, ahogy egy vonalban helyezkednek el a diadalívek, és irigykedtünk a tervezés ilyen esztétikus voltán.
Metróra szállva azért még három megállónyira volt az Etoile híres diadalívével,
mely az összes háborús korszak közös emlékműve. Jót szórakoztunk azon, hogy minden napóleoni csata színhelye bele van vésve az oszlopok oldalába, a győri is ( Raab ), kivéve Waterloo-t. Ennyit a történelemről.
Az örökmécses az I. világháborús emlékművön ég, állandóan friss virág mindenhol.
Sétálva a Champs Elisee-n
sajnálkozva állapítottuk meg, hogy rengeteg a koldus, ráadásul egy teljesen különleges technikával dolgoznak, keresztbe fekszenek a járdán. Gondolom naponta egy-két felfelé néző túrista át is esik rajtuk. Persze azért a sugátút impozáns, mi egy Mercedes szalont rohantunk le, a legújabb modellektől a hagyományosig minden kiállítva, csillog-villog.
Újabb pár metrómegálló és a Concorde téren voltunk, ahol már készültek a július 4.-ei ünnepségre, meg a késöbbi Tour de France befutóra, így a tér látványosságaiba mindenhonnan belelógott egy daru vagy készülő építmény csontváza, de a látvány így is lenyűgöző.
Itt két Lamborghini kínálta magát drive-me felirattal és az elmaradhatatlan koldusasszonnyal.
Tovább sétáltunk a Tulieriák kertjében,
ahol készült a vidámpark, éppen rakták össze az óriáskereket, de ez nekünk nem volt újdonság, mert azErzsébet téren is közelről nézhettük ezt.
Viszont ott egyáltalán nincs holló, itt viszont rengeteg van, szép nagy madarak ( Hitchkock ), de nem támadtak meg senkit.
A tér vége a kis diadalív, tetején a kvadrigával,
próbáltunk olyan fotót készíteni, ahol a három diadalív egyszerre látszik, de innen sem sikerült, marad mindig a kettő.
Persze jó fotótéma a mögötte lévő üvegpiramissal levenni,
majd az üvegpiramist a királyi palotával, a Louvre-ral, már amennyi az óriási épületből belefér a képbe.
Már jól benne voltunk a délutánban és meglepődve tapasztaltuk, hogy ilyenkor gyakorlatilag sorban állás nélkül be lehet menni a múzeumba, persze már csak korlátozott idő áll rendelkezésre, de talán mégis ilyenkor jobb bemenni, hiszen kevesebben vannak. Minket még ez sem csábított el, tovább folytattuk a sétát a Szajna parti árusok mellett, majd rácsodálkoztunk a művészetek hídjának milliárdnyi lakatjára, máig sem értjük, hogy nem dől össze súly alatt. Persze azonnal lehet lakatot venni, rögtön gravírozzák bele a felíratot, arról nem esett szó, hogy másnap lehet-e cserélni.
Újra átsétáltunk a szigetre, ezúttal a Pont Neuf-ön,
és az igazságügyi palota oldalában rácsodálkoztunk a gyönyörű órára,
majd az udvarában lévő Saint Chapelle-re.
Sajnos éppen a rózsaablak részét tatarozzák, így nem volt esélye ebben a versenyben.
A látogatott francia templomok közül szerintem a legszebb homlokzata a Notre Dame-nak, a legszebb üveg és rózsaablakai a Chartres-i katedrálisnak, a legszebb fekvése a Sacre Coeur-nek, a legszebb belső tere pedig vitathatatlanula Saint Chapelle-nek van.
Amikor a felső szintre érve körbetekintünk, vigyázva arra, hogy a magasság miatt hanyatt ne essünk,
elakad a lélegzet, a tér, az üvegablakokon beáradó színes fények extatikus hatásúak.
Volt ízlésük és szerencsére pénzük is a francia uralkodóknak ilyen pompázatos építmények megteremtetéséhez. Látva ezeket, és akkor a kastélyokról még nem is esett szó, nem lehet csodálkozni azon, hogy a pórnép milyen gyűlölettel tekintett rájuk, hiszen – ki gondolta volna – az ő verejtékes munkájuk haszna van ide beépítve. Persze ettől még gyönyörű, hogy ismét valamiért dícsérjem a Lajosokat és egyéb nevű királyaikat.
Aztán elsétálva a Notre Dame oldalában a sziget végéhez egy sokkal szomorúbb emlékmű látogatása következett. Már a repülőtérről befelé jövet áthaladtunk Drancy külvároson, mely számunkra arról ismert, hogy itt volt a II. világháború idején a zsidókat összegyűjtő tábor, innen ment a francia zsidóság nagy része, köztük anyám bátyja, a halálba. Az elhurcoltak emlékműve áll a sziget végi park aljában, de jelenleg nem látogatható felújítás miatt.
Van még egy holokauszt emlékhely a belvárosban is, mely egyben a múzeum, falán táblák, azoknak nevével, akik segítettek a zsidómentésben a háború alatt. Náluk is az ezredfordulón kezdődött a történések feltárása és a szembenézés a múlttal.
Már csak a terek maradtak hátra, a Concorde térről már esett szó, a közelében lévő Vendome teret a Rue de Rivolin lehet elérni. Az utcáról csak annyit, hogy a kirakatban megnézhető árukon nincs árcédula. A Vendome tér közepén magasodik a Vendome oszlop, hasonlóan a római Traianus oszlophoz, itt is a hőstettek futnak végig a csavart felületen, azzal a különbséggel, hogy itt nem kőből, hanem vasból van az oszlop, tetején az elmaradhatatlan figurával. A téren van a Ritz szálló is ahonnan Diana elindult a végzetes útra, de minő meglepetés, tatarozzák, teljesen be van burkolva.
Aranyos, árkádos tér a Vosges, mely egyesek szerint Párizs egyik legszebb tere.
Ha nem is értek velük egyet, de az mindenképpen a javára írható, hogy csendes , árnyas, jó búvóhely a nagyváros forgatagában. És nem elhanyagolhatóan itt van Victor Hugó háza is.
Vele ellentétben forgalmas és zajos a Bastille tér, a Bastille oszloppal
és az újonnan épített operával.
Itt belefutottunk az aktuális hetipiacba, ahol a szokásos bóvli mellett a sajtkülönlegességek voltak érdekesek és szagosak.
Ezután jött a csomagolás, majd ismét megjelent a már említett úriember és száguldottunk ki a repülőtérre. Innen apró zökkenőként mindössze három órás késéssel de továbbutaztunk Londonba. ( Ennek annyi előnye volt, hogy végignézhettem a portugálok szenvedését a dél-koreaiak ellen )
Mi az ami kimaradt, mert korábban már láttuk? A diadalívek és az Eiffel torony megmászása, a Louvre kincseire való rácsodálkozás. Ami továbbra is elmaradt azok a Loire-menti kastélyok és a Mount Saint Michel, de majd legközelebb.
Erről az útról és nem csak erről a részéről egy vicc ugrik be nekem, ami mottónak sem utolsó:
A pápa magához rendeli bíborosait fontos kérdések megtárgyalására. Egyenként elbeszélget velük, mindegyiknek felteszi ugyanazt a kérdést: hány napja vagy Rómában?
Az első válasza: két napja Atyám. Ó akkor te mindent láttál már Rómából!
A második: egy hónapja Atyám. Ó akkor te sok mindent láttál már Rómából!
Végül a harmadik: én már két éve szolgállak itt Atyám. Akkor te még semmit se láttál Rómából!
Fotó: Rudas Kati, Neustadtl Jancsi
