Kíváncsian vártuk, hogy milyen újdonságokkal vár minket a Yucatan. A simasága és a dús vegetáció nem változott, annál is fogva, hogy gyakran eleredt az eső, hol kevésbé, hol igen sűrűn esett. Mire Uxmalba érkeztünk csillapodott, de még mindig esett, így szégyenszemre elő kellett venni a Palenquében vásárolt egyszer használatos esőkabátot. De, mint mindenben, itt is kegyes volt a sors, 10 perc után elállt az eső és semmi sem zavarta a továbbiakban a látnivalókon való csodálkozást. Persze addigra jól befülledt minden a nejlon alá, volt mit kiszellőztetni. A jós (vagy varázsló, vagy ovális) piramis fogad minden ide látogatót. Éppen három beöltözött hölgy fogadta magába az innen nyerhető energiákat ( lehet, hogy mégsem Dobogókőn van a föld energiaközpontja? ).
Elindultunk a már ismert úton, ahol most harmadszor jártunk, mert 2000-ben az esti előadáshoz, majd a reggeli bejáráshoz is ez az útvonal vezetett, a piramis mellett bevetettük magunkat a sokkal több faragott díszítést tartalmazó épületek közé. Kis kacskaringózás után elérkeztünk a fő épületegyüttes teraszára, az úgynevezett apácaudvarra.
Ez a négyszögletes udvar valószínűleg vallási szertartások, vagy gyűlések ideális színtere lehetett, minden oldalról díszesen faragott és meglehetősen jó állapotban maradt oromfalakkal, melyek egyike a maya születéslegendának van szentelve. A tollas kígyó, a főisten szájából megszületik az ember.
Ránk tört a nosztalgia, ugyanis itt láttuk a történetet annak idején egy esti fény és hangjáték keretében. A térről távozóban az egyetlen kapu boltívében most is felfedeztük az építő tenyérlenyomatát.
Kilépve a négyszögletes térről rögtön a labdajátéktérre nyílik rálátás. Kicsit csalódottak voltunk a rekonstrukció színvonala miatt, ez nem igazán illik a képbe ( szerintünk ).
Igazán van elég kő a környéken, amivel a ferde felületet befedhették volna, ez a sima műanyag eléggé illúzióromboló.
A séta a galambdúc felé folytatódott, mely tulajdonképpen csak egy oromfal, kinézetre a galambdúcokra hajaz, innen az elnevezés.
Mellette van egy, a területen megmászható piramis ( a szabadidőben fenn is voltam ), a tetejéről felejthetetlen kilátás van az egész romterületre. Másik érdekesség, hogy onnan látszik egy másik, teljesen feltáratlan, legalább akkora piramis felépítménye is, tehát még nagyon sok feltáratlan érték rejlik az esőerdőben. De ez tömérdek pénzt és időt igényel, egyenlőre a jelenleg feltártak állapotának folyamatos szinten tartása a cél. Tovább sétálva újabb közösségi térre érkeztünk, a Palota elé. Ennek van a leghosszabb összefüggő díszített oromfala az összes archeológiai terület figyelembe vételével.
Természetesen itt is mitológiai történetek lettek ábrázolva, középen pedig az uralkodó az ő nagyságának relikviáival.
A vele szemben és térben alatta lévo nagy füves területen, ami nyilván gyülekezési tér volt, áll egy monolit, melynek pontos szerepe nem ismert, és egy pódiumon a kétfejű jaguárt formázó trón, melyet minden bizonnyal ennek is használtak.
A Palota mellett egy kisebb épület a Teknősbéka ház, mely az oromzatán körben elhelyezkedő számtalan teknősbéka páncél díszítésről kapta nevét.
Innen volt a legjobb kilátás a területre azoknak, akik nem mászták meg a piramist és ezzel a látképpel
búcsúzott Uxmal a csoporttól is.
Azért még egy kis nosztalgia kép a nagyon visszanyírt és ezáltal kevés virágot hozó fáról, mely annak
idején teljes virágpompájában kápráztatott el minket.
Estére Meridába, Yucatan állam fővárosába, a félsziget legnagyobb városába érkeztünk. Az itteni városnézés igazából a főtérre korlátozódott, megnéztük a Montejo házat, a sörfőző dinasztia csodás palotáját, kívülről, belülről.
A szép polgárház belső termeiben az itt biztos érdekességnek számító, de az európai turista számára szokványos nagypolgári bútorok, berendezési tárgyak vannak, szépek, de nem különlegesek.
A tér másik impozáns épülete az elnöki palota .
Ebben is a monumentális falfreskók és a díszteremben a mexikói történelmet ábrázoló nagyméretű pannók láthatók, melyek közül Diego de Landa története az említésre méltó. Ő volt az a püspök, aki babonásnak minősítette az ősi indián kultúrát és összegyűjtette és elégette az írásos emlékeket, összetörette a faragott emlékek nagy részét. Összesen három maya kódex maradt fenn, ezeket Drezdában, a Louvre-ban és Washingtonban őrzik. De, hogy az élet furcsaságai bizonyítást nyerjenek, ez a püspök írt egy komoly értéket képviselő leíró munkát az indiánokról, melyben részletesen leírta azokat a dolgokat, melyeket személyesen megtapasztalt, illetve a kikérdezések során elmondtak neki és végül is ez lett az egyik alapmű, mely hiteles beszámoló az indián kultúráról és életvitelről.
A mitológia szerint az indiánok a kukorica gyermekei:
A főtéren áll a katedrális, mely kivilágítva szép látvány, belül teljesen dísz és jellegtelen. Mögötte egy saroknyira van egy kisebb templom, melyben a Munkácsy trilógia két képének ( idegenvezetőnk szerint elég rossz minőségű ) kópiája lett volna látható, ha nyitva találtuk volna a templomot. Na majd legközelebb.
Másnap reggel elindultunk kulturális körutunk utolsó, de látványában nem elhanyagolható állomása felé. Chichen Itza a legismertebb és leglátogatottabb maya romterület. Híres nagy piramisa az esőistennek, Kukulkánnak a nevét viseli és ezzel példázzák a maya kultúra fejlettségét, mert egyszerre jelképezi építészeti, földrajzi, csillagászati és matematikai fejlettségüket. A négyzet alaprajzú piramis minden oldalán 91 lépcső vezet fel a tetején elhelyezkedő szentélyhez. Ez a platóval együtt adja ki a 365-ös számot az év napjainak számát. Tájolása pontosan az égtájakhoz igazodik. A 9 szintű kiszögelések az év egy kitüntetett napján, a tavaszi napéjegyenlőségkor a felkelő nap fényét úgy vetítik a lépcsőre, melynek alján a kitátott kígyófej van, mintha a kígyó tekeregne le a lépcső oldalán. Na ezen a napon ne menjetek oda, mert 100000 ember tolong és áradozik akkor. Nem mintha más napokon kevesen lennének.
A várost itt is két lépcsőben építették, a 700-as években a régi és az 1000-1200 közötti időben az új
építményeket. Először a régebbi emlékeket jártuk be, itt található a csillagvizsgáló, kör alakú felépítményével és a lőrésszerű ablakokkal, melyekből a feltételezések szerint az égboltot figyelték.
A másik komoly épület együttes itt is az apácaudvarra emlékeztető, díszes épületek sora, melyek közül kiemelkedik egy kicsi, de annál dúsabb faragványokkal ékesített épület, mely valószínuleg egy előkelőség lakóépülete lehetett. Itt minden szimbólum gyönyörűen kifaragott, az esőisten ormányra hajazó jelképe, a kígyó és a többi jellegzetes ábrázolás.
Tovább sétálva érzékelhettük, hogy a dús vegetációból hogyan kerülnek elő a leletek.
Végül elérkeztünk a terület egyik szent kútjához, a cenotéhez. Ezeket a mészkőtalapzat alatt folyó vízerek felett beszakadt kör alakú kutakat áldozati helyeknek is használták. A félszigeten persze az adottságokból fakadóan közel 8000 ilyen hely van, a föld alatti vízfolyások összeköttetésben vannak egymással.
Az árusok sűrű sorfala között visszatértünk a főtér hátoldalához és a fiatalabb építmények sorát vettük górcső alá. Rögtön az első az 1000 oszlop tere, mely számtalan masszív oszlopával elképzeltette velünk, milyen lehetett ez a gyülekezési, szertartási vagy egyszerűen csak piactér befedve, teljes pompájában.
Az oszlopcsarnok szerves része a Harcosok piramisának. Ennek tetején van az áldozati szertartások színhelye, itt a kígyót szimbolizáló oszlopok között van a Chac-mol, melyet a múzeumban már láttunk és az áldozatok bemutatásakor játszott főszerepet. Tudjuk, hogy voltak emberáldozatok, amikor kitépték az arra kijelöltek szívét és/vagy egyéb belső szerveit is és ezek kerültek a szoborban kiképzett mélyedésbe. Nem igazán lehet tudni, hogy milyen nagyságrendben és kiket áldoztak fel, de ezek száma valószínűleg eltúlzott, évente egy-két alkalommal lehetett maximum. Szerepe ugyanaz volt, mint más vallásoknál, a jó termésért, az időjárás alakulásának kedvezőre fordulásáért és persze az uralkodó és a papság hatalmának deklarálásáért mutatták be a rituálét.
A fő cenote ( szent kút) a főtértől alig háromszáz méterre található, ha sikerül vásárlás nélkül átfurakodni a tömegen, akkor érdekes látványként szolgál.
A főtérre visszatérve a koponyák pódiuma fogad, eredetileg állítólag valódi koponyákat építettek be ezekbe a falakba, de aztán megelégedtek a faragásokkal is. A halottkultusz teljesen más, mint nálunk, itt ez szolgált annak bizonyításául, hogy milyen sokat jelentett számukra az elhunyt és így élőbb kapcsolatot tarthattak vele hitük szerint.
A teljes indián kultúrát tekintve is a legnagyobb labdajáték tér itt található. Nehéz elképzelni, hogy itt sikeresen lehetett az ismert szabályokat betartva a 4 kg-os kaucsuklabdát átjuttatni a kőkorongon, de itt vannak az ábrázolások a beöltözött játékosokról, a mérkőzés végén bemutatott áldozatokról. Élénk vita folyik, miért pont erről ne, hogy a győztes vagy a vesztes csapat kapitánya lett feláldozva, játszottak-e itt egyáltalán, de azt hiszem ez lényegtelen. Az biztos, hogy a labdajáték rituálé volt, csak arra felkészített, kitüntetett emberek játszhatták az előkelőségek dicsőségére.
Ami szomorú volt számomra, az az, hogy mennyire elüzletiesedett a hely, nem igazán jó ötlet, hogy bent a romterületen ennyi árus van, pár lehetne, de ez sok. Másik csalódásom, hogy nem lehet felmenni a nagy piramisra. Én voltam már a tetején, tudom, mit veszít mindenki, hogy nem láthatja felülről ezt a gyönyörűséget.
A 2000-es látogatáskor készített rövid videó a piramis tetejéről:
Chichen Itza és a teljes mexikói azték és maya civilizációt bejáró túránk nem is végződhet másként, mint a nagy piramisra való visszatekintéssel.
Ragyogó napsütésben elindultunk a pihenés felé. Úgy fél óra múlva elsötétült az ég és talán utunk legnagyobb trópusi esőjében tettük meg a hátralévő 100 km-t. Szerencsére mára elkészült az autópálya, így az út nem volt nehéz, de mire a szállodához érkeztünk már kicsit soknak találtuk az esőt. A vacsorához nem is lehetett az éttermet az udvaron keresztül megközelíteni, így a konyhán keresztüli út maradt. Másnapra kisütött a nap és két és fél napon keresztül élveztük Cancún örömeit, a 28 fokos tengert, a fehér homokos partot, a koktélokat és a teljes ellátás örömeit. Persze ez rövid volt, de kiválóan alkalmas arra, hogy levezessük ennek a tartalmas útnak élményeit.
Már csak a hazautazás volt hátra, londoni buszos városnézéssel és a gyötrelmes visszaállással a hétköznapokba.
Óriási köszönet illeti idegenvezetőnket, Kertész Lórántot , hogy nemcsak látványában, de ismeretanyagában is különleges élményben lehetett részünk. Természetesen hasonló köszönet jár a Fehérvár Travel utazási irodának a kiválóan összeállított és a tőlük megszokott magas színvonalú útért.
Fotó: Rudas Kati
