Miután letettük a szállodában a kézipoggyászainkat, a program úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna.Következett a városnézés és még az utána lévő program sem maradt el, mert egy svéd csoport busza éppen pihent aznap délután és kölcsönkérték ( pontosan olyan volt mint a mienk, még festésre is ). A városnézés a főtéren kezdődött és végződött, itt is a szokásos, templom, árkádok. Egy szuper kávézó, ahol igazi olaszos eszpresszó volt. A sétáló utca aranyos, mutatványosok, árusok és sok-sok turista, pedig ez igazán kiesik már a szokásos útvonalból. Az utca vége a piacba torkollik, Kati itt végre megpróbálhatta fényképezési célját elérni, igazi indián arcot lőni. Ez nem egyszerű feladat, mert hitük szerint ilyenkor ellopják a lelküket és ezért nagyon nem szeretik. Persze pénzért az más. De itt nem erről volt szó, hanem életképekről.
Csak egy illusztráció arról, hogy egyfajta árúból milyen fajtabőség van, itt éppen minden bab!
Aztán vásároltunk két bőrre adaptált képet ( Daniken űrhajósát és a maya naptárképet ) és az alku utolsó eleme az eladó hölgy fényképezhetősége volt. Ez az a népviselet, amely a következő program ( Chamula ) falujának lakóit jellemzi, a szoknya valami egyszerű szőr, amit maguk köré tekernek és derékban felerősítik, a felső díszesen hímzett. Íme:
A piac melletti templom homlokzata a már ismert, túldíszített mexikói barokk, bent természetesen mise, így ott érdemi kép nem készülhetett.
Itt és most lehetett tobzódni a képekben, mert olyan program következett, ahol szigorúan tilos volt arcokat fényképezni, mert olyan indián falukat látogattunk meg, ahol különleges szabályok vannak érvényben. A város felett, fenn a hegyekben van két falu a maga öntörvényu világával. Ide az állami szervek be sem teszik a lábukat, saját önigazgatásuk, vezetőik ( fehér ruhások ) és rendőrségük ( fekete ruhások ) van, akik a közösség megszokott életét irányítják. Chamulában van a legmarkánsabb életvitel, itt mindenki, de a férfiak kiváltképpen szinte mindig részegek, drogosok és kiszámíthatatlan a reakciójuk, ha valami nem tetszik nekik. Ezért én ( aki ismer, tudja mekkora szó ez ) magammal sem vittem a videó kamerát! Mivel belterjes az egész, ezért nagyon sok sérült, korcs , beteg van közöttük, de a turistákból élnek, ezért kénytelenek eltűrni a bámészkodást. Katolikusnak vallják magukat, de a templomban a szentképek előtt sámánista szertartásokat tartanak, pap nincs is, a katolikus egyház nem is ismeri el őket. A fenyőtüskékkel leszórt padlóra letelepszik a család és a sámán, aki sok esetben nő, kirámolják a magukkal hozott cuccokat, rengeteg gyertyát, italt, ennivalót és az
elmaradhatatlan élő csirkét. A sámánnő és a család elkezdi mormolni az imát, majd a sámánnő egy
összecsavart újságpapírtekerccsel elkezdi levenni a rontást az aznapi delikvensről. A rontás lehet betegség, terhesség akarás vagy nem akarása, lelki bajok, bármi, csak lehessen róla intézkedni. Szóval ide-oda húzogatja körülötte a papírt és közben buzgón imádkoznak, a turisták ott bóklásznak mellettük, de ügyet sem vetnek rájuk, mert teljesen elmélyülnek a szertartásban és/vagy a kábulatban. A szertartás csúcspontján a sámánnő kitekeri a tyúk nyakát, aki rángatódzik egyet-kettőt, majd lelke a rontással együtt az égbe száll, ő maga pedig a sámánnő fazékjába a szertartás 150 pesoja pedig a pénztárcájába. Ez kb. 2000 Ft.-nak megfelelo összeg, de itt nagy pénz.
Összesen két érdemleges fotó készült itt, a temetőről és a templomról tisztes távolból.
Közben eleredt az eső és erősen zuhogott, mikor a másik faluba értünk. Zinacantan egy sokkal kevésbé őrült falu, itt a templom bejáratára ki van írva, hogy bent tilos csirkét ölni. Kérdés, betartják-e. Mindenesetre itt nem láttunk senkit szertartás közben, viszont meglátogattunk egy helyi idegenforgalmi látványosságot, egy helyi házat, ahol a házi oltár és a konyha mellett volt népművészeti bolt ( naná ).
Elöttünk sütötte a tortillát a család ( ? ) egyik tagja, ebből kisebb adományért lehetett fogyasztani is. Én ettem kettőt, nekem semmi bajom nem lett tőle, bár nem igazán ízlett. A csoport három nőtagja viszont estére beteg lett, egyikükhöz éjjel még orvost is kellett hívni, de reggelre szerencsére utazóképes állapotban voltak. Az egész úton ennyi egészségügyi problémája volt a 41 fős csoportnak, ez igazán csoda.
A következő nap hosszú, kanyargós utazás várt ránk a ragyogó látványosság elérése érdekében ebben a fekvőrendőrtől hemzsegő országban. Minden településen legalább 10 fekvőrendőr lassítja az áthaladást, ami azt jelenti, hogy a busz szinte megáll és úgy hajt át rajta, így nem is csoda, hogy kb. 30-as átlaggal mentünk. Ha nem a fekvőrendőr, akkor a sztrájkoló, vagy adománygyujtő egységek tartják fel a buszt. Amíg nem fizetsz, elállják az utat, így aztán mindenki tejel. Minket pedagógusok nyúltak le, valamilyen segélyszervezetük részére gyüjtöttek. Ami érdekes, a helyiek persze erre fel voltak készülve és fizettek, számlát adtak az elfogadott pénzről! Na, ezt emésszétek meg magyarok!
Azért úgy kettő felé megérkeztünk az aznapi látnivalóhoz, az Aqua Azul vízeséshez. Ha viszonylag nem túl nagy a vízhozam, akkor állítólag gyönyörű kék színű vizet is lehet itt látni, innen az elnevezés. Mivel minden nap elég nagy esők voltak, mi ebben a szépségben nem, de a többiben gyönyörködhettünk, végigjárhattuk a vízesés melletti ösvényt az aljától a tetejéig és vissza egy egyáltalán nem megterhelő szűk egy órás sétával. Ragyogó napsütés, 100 % páratartalom, fákról és permetből csöpögő víz, gyönyörű volt.
Mire a megbeszélt időben beszálltunk a buszba eleredt a trópusi eső. Már elindult a busz, amikor az egyik utastárs felfedezte, hogy nincs meg a kézitáskája. Na, erre lett nagy keresés, de ez természetesen a vízesés melletti olyan boltok meglátogatásával járt, amelyek úgy középtájon voltak. Szegények egy órát rohangáltak az ömlő esőben, bőrig – a szó szoros értelmében – áztak, de sajnos nem találták meg a táskát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy idézőjelben, csak pénz és szemüveg volt benne. Ez volt az egyetlen ilyen negatív incidens az út során. A csoport sajnálkozva, egyetlen negatív megjegyzést sem téve várta a keresést, remélve a sikert, majd egy emberként ajánlott segítséget, amit kedvesen elhárítottak, mondván csak a pénzük egy része veszett el és van náluk még elegendő. Na ez is csoda.
Estére megérkeztünk az út egyik csúcspontjára Palenquebe. Még mindig esett picit az eső, sok volt a kanyar, sötét volt, kicsit meggyötört volt a csapat. De amikor elkezdtük keresni az önálló házikóinkat az őserdőben, majd nagy nehezen megtaláltuk és körülnéztünk, már tudtuk, hogy a paradicsomba érkeztünk. Mindenki önálló házban kapott szállást, melyben persze minden volt, ami a szokott szállodai színvonalhoz tartozik. De ezen felül volt egy fedett terasz, gyertyafényes világítás, hintaszék, közel 30 fok meleg. Tudtuk, itt jó lenne hosszasabban időzni, de nem lesz rá mód. A mi házikóink előtt egy kis patak csörgedezett, a bőgőmajmok ( állítólag ők a leghangosabb szárazföldi állatok ) adták a szokásos koncertet, és mire vacsorázni indultunk elállt az eső is és amíg Palenquében voltunk nem is esett, ami azért nagyon fontos volt az élmények érdekében az esőerdő kellős közepén. Ezen a tájon évi 5000 mm csapadék hull, ami legalább 10-szerese az egyéb területeken mért értékeknek.
Reggel világosban igazolódott vissza, mennyire helyesen értékeltünk már sötétben is, szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy itt még maradni kellene.
Ebben a vityillóban éjszakáztunk:
A házak megközelítési útvonala:
Ha lett volna idő ebben pancsolhattunk volna:
De a program szent, így a szokásos gyönyörködés, fényképezés, reggelizés után már indulás volt a romterületre.Palenque arról híresült el, hogy itt voltak olyan piramisok, melyekben érintetlen sírkamrákat találtak, a felíratok piramisában Pacal királyét, a mellette lévőben pedig a vörös királynőét. Addig az volt az elképzelés, hogy a piramisok csak a szent templomok alapjaiként szolgáltak, valószínűleg a többségüknél ez így is volt. A felíratok temploma ( olyan feliratokat találtak rajta, melyek az uralkodókról közöltek pontos és fontos adatokat, főleg uralkodásuk idejéről, kevésbé tetteikről )
A fő építmény a területen a Palota, mely nagy valószínűséggel az uralkodó lakhelye és az adminisztráció működési helye lehetett, különlegessége a háromszintes torony, mely egyedülálló a régészeti leletekben. Itt már a megközelítés is különleges, hiszen az épület alatti folyosókon keresztül tudtuk megközelíteni a felső és a belső tereket, melyek összevisszasága éles ellentétben állt az eddig látott tömör és homogén piramisokéval.
A palota:
és az alatta lévo járatok:
Az alsó szintnek még a koponyák temploma is része, itt a felépítményen olyan koponyafaragványt találtak, melyrol a nevét kapta ( Chichen Itzában van egy hasonló, fénykép majd ott ).
A piramis így néz ki:
Az alsó és a felső szintet egy kis patak választja el egymástól, a felső szinten újabb nagy piramisok vannak a négyszögletű tér minden oldalán, mivel Kati ide nem jött fel, ezért ezekről most fényképet nem tudok mutatni, de ha a videót sikerül megfelelően megvágni, akkor ez is pótolva lesz. Itt a legnagyobb piramis a Kereszt piramisa, mely a tetején lévő kőfaragásokon keresztnek látszó ábrázolásról kapta nevét ( persze ez nyilvánvalóan a keresztény beleérzés, hiszen ezek az épületek 800 – 1200 között keletkeztek ) és erről nagyon jól belátható volt az alsó rész is. A másik jelentős piramis a Nap piramisa, mert a tetején lévő épület kőfaragásának közepén a napkorong látható. Mindkét kőfaragvány oldalában a maya írások rögzítik az uralkodók adatait.
Egy kis meglepetés, váratlan útitárs:
Természetesen itt is van labdajáték tér, mely elmaradhatatlan része a városnak:
Miután megküzdöttünk a 30 fokos melegben a 100-os páratartalommal, melyet pár piramis megmászásával egészítettünk ki, elindultunk az erdőn keresztül lefelé a buszparkolóhoz. Akkor még nem tudtuk, hogy itt is fantasztikus élményben lesz részünk, mert maga a vegetáció csodálatos, romok mindenhol és ami a szenzáció, a kis patak káprázatos vízeséssé bővült és kísért végig az utunk során.
Gombacsoda útközben:
A vízesés:
A látogatás után bevallom, jól esett a nap hátralévő idejében tett buszozás, mert a pólóink igencsak vizesek voltak és a tejsav is dübörgött a lábamban. Ezzel véget is ért a hegyek közötti utazás, a nap végére elértük a Yucatan félszigetet, ami egy mészkőasztal, gyakorlatilag teljesen sík, alig valami tengerszint feletti magassággal. Az éjszakát Campechében töltöttük, a megérkezésünk volt kissé kalandos, ugyanis a szálloda felé vezető több sávos autóutat valamiért lezárták és a buszt beterelték olyan szűk utcákba, hogy a parkoló autók mellett 10 centire kellett haladni, de ez még hagyján, de fordulni is kellett volna. Na ez nem volt egy egyszerű művelet, végül egy sarkon rückvercben sikerült újra visszajutni a főútra. Carlos, a sofőrünk, olyan tapsot kapott, mint még szerintem soha.
Másnap délelőtt rövid városnézésen vettünk részt, a tengerparti városhoz illően egy fallal körülvett bájos kis óváros van a négy égtáj felé négy kapuval, hiszen folyamatos harcban álltak a kalózokkal, akik között volt hivatásos ( a királynő által elismert ), állandó foglalkozásként, letelepedett és hobbi haramiákkal. A sétálóutcán aranyos szoborkiállítás is volt, a színesre festett házak igazán jól mutattak.
Itt végre sikerült lencsevégre kapni az Indiánt! Már napok óta együtt csináltunk hasonló programot egy orosz csoporttal, melynek Ő volt az idegenvezetője és a lányok bolondultak érte. Szép szál legény, azt biztosan tudjuk, hogy a haja hosszú.
A városlátogatás a védelmi erődben ( Szent Mihály ) zárult.
A ragyogóan helyreállított erőd termeiben egy igazán értékes leletekkel rendelkező helytörténeti múzeum van, jó volt ismételni az archeológiai múzeumban szerzett ismereteket egy sokkal könnyebben áttekinthető kiállításon.
A gyujtemény egy-két darabja:
Az eltorzított koponya
Egy elokelo múmiája a rajta talált jade ékszerekkel
Egy díszes sztélé
Egy a sok agyagszobor közül csak ízelítőként
Ezután elindultunk felfedezni a félsziget maya romvárosait. Eddig számunkra is minden újdonság volt, a befejező részben az ismétlés és újrafelfedezés csodái lesznek műsoron.
