Három óra késéssel megérkeztünk Gatwick-re, ahonnan a megállás nélkül a Viktória pályaudvarra menő expressz vonattal 30 perc alatt értünk be Londonba. Kellemes meglepetésként négyünket családnak minősítettek, így féláron utazhattunk. Igazi angol időjárás, zuhogó eső fogadott, ezért úgy döntöttünk,hogy taxira költjük a megspórolt pénzt. Már vagy fél órája ment velünk a taxi a Kings Crossnál lévő Travelodge szállodához, azt hittük jól át vagyunk verve, de nem, ekkora ez a város.
Megérkeztünk végre a szállodához úgy ottani idő szerint 11 óra tájban, amikor is közölték, hogy van ugyan érvényes foglalásunk, de szoba az sajnos nincs. Ági teljesen jogosan felháborodva mutatta a visszaigazolást, mire rohantak a főnőkért, aki sűrű elnézések közepette kis időt kért, majd megkínált minket itallal és kérte a türelmünket. Na ez volt csak igazán fogytán! Negyed óra múlva közölte, hogy legnagyobb sajnálatára ebben a szállodában nem tud szobát adni, de ha nekünk megfelel, akkor a belvárosi ( Covent Garden ) szállodájukban tudnak elhelyezni minket, kárpótlásul reggelit is kapunk a teljes időszakra. Ági igazi szinpadi módon csak nekünk mondta, hogy most muszály nagyon mérgesnek lennie a pacákkal, de mindíg is abba a szállodába szeretett volna foglalni, de örökösen többszörös árért kínálták. Újabb negyed óra múlva előállt a szálloda kocsija és átfurikázott minket a másik szállodába, ahol végre megkaptuk a szobáinkat, aztán éjjel egy óra felé elindultunk vacsorázni. Mondanom sem kell minden zárva, a pubokban 11 órálg szolgálnak fel ételt, végre találtunk egy Subway-t, ahol megrendeltük a szendvicseinket, majd közölték, hogy éjfél után nem melegítik meg. Így aztán hidegen, hazaúti séta közben elmajszoltuk az ennivalót és végre nyugovóra tértünk.
Másnap reggel, nem túl korán, a reggelinél találkoztunk, svédasztalos angol reggeli, azt a fikázást, amit három utastársam levágott a minőségére, azt a cenzúra törölte. Nekem, mivel imádom a paradicsomos babot bejött, de azt el kell ismerni, hogy a rántotta és a sültkolbász minősége kritikán aluli. A híres angol konyha.
Végül azért elkezdtük a tervezett programunkat, rögtön ütősen, mert a régi Tate galériával nyitottunk. Természetesen mindenhova metróval lehet a legegyszerűbben eljutni, az Oyster kártyával lehet a legolcsóbban utazni. Ez egy elektronikus kártya, melyre tetszés szerinti összeget, tetszés szerinti gyakorisággal lehet feltölteni és a kezdeti és végponti leolvasással a jegy árát levonja az összegből, gyakorlatilag bankkártyaként működik.
Minden angol állami múzeum ingyenes, így a Tate is. Itt vannak az angol képzőművészek alkotásai egyrészt időrendi besorolással, másrészt a kiemelkedő művészeknek összegyüjtött, önálló helyen kiállított műveivel. Engem alapvetően a Turnerek izgattak,
Jancsi a modernekre -- Henry Moore, Giacometti – bukik.
Szép a kiállítás és az épület belső díszitése is alkalmazkodik a kiállítás színvonalához.
Terveztük, hogy beiktatunk egy hajókirándulást az út során. Mikor kijöttünk a múzeumból, felfedeztük, hogy van egy menetrendszerű hajójárat, mely egészen a Tower-ig megy innen és könnyű volt dönteni, ezt a hajókázást választjuk, hiszen úgy is arra a környékre terveztük a további programot. A nagyjából 20 perces hajókázás alatt a partmenti látványosságok zömét érintettük, a Parlamentet, a Big Bent,
a London Eye-t,
a Kleopátra tűjét,
a Royal Fesztivál Hall-t, a Szent Pál katedrálist a gyalogoshíddal a Tate modern előtt,
és a folyamatosan épülő új Londont mindkét parton. Megdöbbenve fedeztük fel azt, hogy milyen ütemben épül ki a modern London, hiszen a korábbi csodaépület, az „uborka” már eltörpül az új épületek között.
Kikötöttünk és rögtön horgonyt vetettünk. A „The Anchor” már korábbi útjaink elmaradhatatlan sörözője volt, most sem tehettünk vele másként.
Anglia a sörök, nekem a barnasörök hazája. Azt hiszem talán, ha két-három fajtából dupláztam, pedig a többiek a megmondhatói voltunk egy pár helyen. Ha sorrendet kell felállítani, akkor a három legjobb: a Guiness, a London Pride és a Bombardier. Tekintettel a másnapi felvonulásra itt a London Pride-al kezdtem a teraszon, csodák-csodájára napozással egybekötve.
A napi cél a modern London felfedezése volt és annak legjobb módja a Themze partján lesétálni Tower Bridge-ig, azon átmenve felfedezni az új épületeket a túlparton. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen tartalmas lesz az út, de szerencsére meglepetésekkel volt teli.
Amint elidultunk beleütköztünk Drake kapitány zászlóshajójába,
majd feltekintve, London legújabb csodaépülete a The Shard magasodott fölénk, bár még elég messze voltunk tőle. Tovább haladva a Southwark katedrális található, szép kerttel, elegáns homlokzattal,
belül gyönyörű oltárral,
szép üvegablakokkal, köztük a Shakespeare-nek dedikált emlékművel
és ablakkal, ahol a művekből választott motívumok láthatók.
Még mindíg nem voltunk az üvegtűnél, mert egy csoda kis pub volt az egyik utcaszegletben.
A másik csoda az volt, hogy nem mentünk be sörözni. Na végre megérkeztünk a Shard lábához, ez jelenleg London legmagasabb épülete és viták tárgya, illik-e ide, épitészetileg milyen, de ez nem nagyon izgatja az építtetőket. Talán még nincs is teljesen kész a teteje, de a kilátóba fel lehet menni, már aki megfizeti érte a 39 fontot. Helyesen úgy döntöttünk, hogy távolabbról sokkal jobban mutat, ezért átsétálva a vasúti és metróalagút alatt kiértünk a tényleges célunkhoz, az új városházához, mely közvetlenül a folyó partján, a Tower-rel szemben van.
Szerintem ez építészetileg és esztétikailag is sokkal jobb épület, az elcsúsztatott szintek, az ovális forma nekem nagyon bejön. Ha hozzávesszük a környező modern épületegyüttest is,
akkor azt lehet mondani, hogy amilyen gyenge az angol konyha, olyan erős a városfejlesztés. Különösen az a megkapó, ahogy a modern beilleszkedik a régibe, nem rátelepedve, hanem szervesen kiegészítve azt.
A városháza elől van a legjobb kilátás a túlparton épülő új, nagy házakra, össze lehet vetni méretüket az uborkáéval.
A parton sikerült egy életképet elkapni, az idős, valószínüleg elég jó módú hölgy ismerkedését a modern negyeddel. Nem semmi.
Átsétálni a Tower Bridge-en önmagában egy élmény,
és egy lélegzet elállító visszatekintés után a túloldalon egy kis pihenés után folytattuk a bejárást.
Amikor is már éppen metróra szálltunk volna egy kis park mellett az amerikai himnusz hangjai ütötték meg a fülünket. A Maine állami szimfónikus zenekar és énekkara tartott szabadtéri koncertet a parkban, mondanom sem kell néhány futó zápor hathatós kiséretében. De sem ők, sem a közönség nem zavartatta magát, jól szólt minden a két nép barátsága jegyében.
A nap befejezéseként a Wetherspoon étteremlánc szállodához közeli éttermében a Shakespeare Head nevűben vacsoráztunk, csirkeszárnnyal és leöblítve jó nedűvel. Egyikünket sem kellett ringatni a tartalmas nap után.
A következő napon, szombat lévén, az ajándékvásárlással kívántuk eltölteni a délelöttöt és ezért különváltunk azzal, hogy délután fél háromkor a Picadillyn találkozunk és onnan megyünk a Trafalgar térre megnézni a Pride-ot. Mi a Hard Rock Cafe-ban megvettük a gyerekeknek szánt ajándékokat és a Green parkon keresztül sétálva a Hyde park azon sarkát fedeztük fel, ahol eddig még nem jártunk.
A parkban van Diana emlékút is, melynek egyik állomása a Holokauszt emlékhely.
Majd éppen a Serpentine-t, a park tavát nézegettük,
amikor SMS jött, menjünk azonnal az Oxford Circushoz, mert kezdődik a felvonulás, az utcák le vannak zárva, az eredeti terv szerinti helyet nem igazán tudjuk megközelíteni. OK, akkor az új elképzelés szerint indultunk a találkahelyre. Mikor jöttünk ki a metróból: amikor jól esett, illetve ömlött, ez volt az út során a legnagyobb zápor.
Mi a Nike, Jancsiék az átellenben lévő Benetton boltban reménykedtünk, hogy csendesedik, majd már együtt vártuk a felvonulást. A kordonok mellett szépen gyülekezett a nép, az eső még esett, bent a boltban várakoztunk az indulásra, így ugrott az első sor, ügyeskedni kellett, hogy valami rálátásunk legyen a fotózáshoz, de megoldottuk. azon meditáltunk, hogy otthon az Oktogonon is ilyen nyugiban, derűsen várnánk-e a felvonulást, csupa érdeklődő, jó kedvű ember között? Egy hétre rá megvolt a válasz. A felvonulás úgy két órát tartott, hol esett, hol nem. Olyan volt, hogy mindenki meg kellett mutassa magát, az eredeti gondolat kicsit átment május elsejébe, csak a hangosan bemondó üdvözöljük, jük, jük a ... helyett bömbölt a zene. Volt pár beöltözött figura, kevés és érdektelen kamion, aztán vége.
Volt még bőven idő a Trafalgár téri happeningig, ezért meglátogattuk a Picadillyt, lesétáltunk a lovas kaszárnyán keresztül, ahol már nincs lovas őrség, a Whitehallra, onnan a Parlamenthez. Amikor oda értünk láttuk, hogy a Westminster apátság kertje sárgállik a rendőröktől.
Persze, mint minden arra járó, mi is közelebb mentünk, kiderült, hogy a kormány megnyirbálta a sérült emberek lakhatási költségeit és ez ellen tiltakoztak, a kertben egy sátrat felállítva és ezt zárták el hermetikusan a többiek elől, fő az óvatosság. Közben a rendőrök keményen unatkoztak, de az érdeklődő turistákat útba igazították és nem küldték el a fotókat készítőket a fenébe.
A téren a Churchill,
és a Lloyd George szobor mellett Nelson Mandela szobra van eléggé fő helyen.
Visszafelé megtapasztalhattuk, hogy a Downing street milyen védettséget élvez, mivel mindannyian voltunk úgy szemben az épülettel, hogy akár bele is futhattunk volna az aktuális miniszterelnökbe, szembetűnő a változás.
A nők emlékművét is lefotózva
értünk vissza a délutáni program reményében a Trafalgar térre, ahol pár igen kiütött fiatal mellett elhaladva akartunk a koncert közelébe férkőzni,
de kiderült, hogy nem lehet csak kötetlenül jönni-menni, hanem szigorú beléptetés van,így azt mondtuk, annyit nem ér. Naná, hogy megint jól döntöttünk, mert rövid séta után felfedeztünk egy nagy kivetítőt, így a keritésen kívülről láthattuk a benti tömeget, amit a hátunk közepére sem kívántunk és egyszer csak ki lépett fel? A sztárvendég, Conchita, a szakállas lány.
Megnéztük a produkcióját, nem valami nagy szám, aztán mentünk tovább, a szinháznegyedben bóklásztunk, ahol az Agatha Christie emlékműbe botlottunk.
A szokásos vacsora a Trafalgar térhez közeli Wetherspoonban volt és bizony meglepődtünk, mert bár a program egyértelműen írta, hogy 8-ig tart a móka, valóban már bontották a kordonokat, takarítottak és a forgalom is lassan helyreállt. Aztán még világosban hazasétáltunk, én a 21 órakor kezdődő meccsek második félidejét és a menetrendszerű hosszabbításokat még élvezhettem.
A londoni utca képe egy újdonsággal szolgált. Azt már korábban is tapasztaltuk, hogy a taxik, bár ugyanazok a típusúak, de nem feketék,hanem szinesek és tele vannak reklámokkal, de megjelent a vadonatúj, formatervezett emeletes busz! Bár többségük ezeknek is piros, van egy még elegánsabb változat is, fekete színben. Lekerekített formájával nagyon tetszett nekünk ez az új dizájn. Egyetlen baja van csak, eszünkbe juttatta a BKK-t.
Utolsó londoni napunkon a sétáé volt a főszerep, mivel a belvárosban laktunk, így közel volt az uborka,
ami még mindíg kedvenc fotótéma, mellette a Lloyd különleges acél épülete
és persze az épülő óriási házak, melyeket még megközelitve sem lehet igazán felmérni, a legmagasabb a fehér tetejű ház egy háztömbnyi. Már épül mellette egy sokkal nagyobb alapterületű, de jóval alacsonyabb komplexum. Az elmaradhatatlan séta a Szt. Pál katedrálistól
a Strand-en át, az órák,
a legrégebbi pub ( bezárt ),
a pub falán egy kis történelem lecke
a Twinings,
a legfelső bíróság épülete és a George a végén.
A kínai negyed az elmaradhatatlan kirakati aszalt csirkéivel, a Soho a Carnaby strettel mind-mind csak a nagyon kellemes kihagyhatatlan látványokkal búcsuztatták tőlünk Londont.
Reggel aztán csomagolás, a megrendelt transzfer a kocsikölcsönzőhöz, amire előzetesen azt mondták 8 font lesz ( 4 metrójegy 9 font + cipekedés ), ténylegesen 13 font volt, de így is bőven megérte, a kocsi ( szinte vadonat új, jobbkormányos Skoda Octavia ) átvétele és irány a befejező etap, Dél-Anglia.
