A következő napon egy kis vidéki kirándulást terveztünk Chartres-ba. A Montparnasse pályaudvarról indultunk, mely inkább hajaz egy repülőtér indulási csarnokára, mint az általunk megszokott füstös, zajos indulási térre. Azért itt sikerült találkoznunk a francia elegáns hanyagsággal, mert az interneten jó előre és pontos indulási időpontra foglalt jegyünk ellenére kiderült, hogy vonat akkor nincs, csak egy óra múlva indul. Persze nem estünk kétségbe, jót kávéztunk a közeli presszóban és megterveztük a visszaérkezésünk utáni programot a pályaudvar környékére. Vonatunk közvetlenül a TGV ( a gyors francia vonat, úgy 300-al megy ) mellől indult, emeletes és nagyon kényelmes volt, rövid egy óra alatt Chartres-ban voltunk.
Már a vonatból látni lehetett a fő attrakciót, a katedrálist, mert mint mindenhol, itt is a dombtetőre építették. A kisváros bájos, sok tér és zöld, az óvárosában régi favázas házakkal. Mint kiderült, nem is egy, hanem három templom van, volt idő mindet végig látogatni.
Természetesen elsőként a Miasszonyunk ( Notre Dame, mi is lehetne más ) katedrálist látogattuk meg.
Több korai templom átépítése és tűzvészben elpusztulása után a maradványokat is beépítve 1170-től 1210 körülig épült a mostani templom, a korai gótika jeles alkotása. Érdekessége, hogy két tornya nem egyforma, mert az egyik a tűzvész után épen maradt, míg a másik utána készült. Híresek a templom ólomüveg ablakai, különösen a rózsaablakok
és a szent szűz ablak, melynek mélykék színe azóta a Chartres-i kék nevet viseli.
A templombelső is impozáns.
Nagyon szépek az oldalbejáratok faragványai, nem véletlenül, mert a legszebb a királyi bejárat, melyet a megrendelő, valamelyik Lajos használhatott akkor kizárólagosan. Mi előkelők lévén ott is bemehettünk a templomba.
(Egyedül a Saint Chapelle volt belépődíjas, a többi templom ingyen volt látogatható azok közül, melyek a mi célpontjaink voltak ). A templom másik látványossága a labirintus,ez a padlócsempében van megjelenítve. Sajnos csak péntekenként látható teljes pompájában, mert a többi napon az istentiszteletekhez lerakott székek jó részét takarják. A szerzetesek imádkozás közben itt mozogtak, állítólag csak egy megoldása van a középpont és a széle között a 13 méter átmérőjű alakzatnak, melynek átmérője a rózsaablakokéval megegyező. A szomszédos templomudvarban valami hasonló látható.
Érdekesség még az önállóan álló óratorony
Sokáig lehetne még ecsetelni a templom értékeit és szépségét, de a terjedelem véges, ahogy a mi időnk is az volt, így folytattuk a városka megnézését. Rögtön a katedrális mellett az információs központ épülete hívta fel magára a figyelmet.
Séta közben sok aranyos ház, melyeknek ablakaiban szebbnél-szebb virágok díszelegtek tették látványossá az utat.
A másik két templom kívülről jellegtelen, nehezen fényképezhető a szűk terek miatt, de belső terük érdekes erkélyes megoldással lett kialakítva, amit máshol ilyen jellegzetesen nem láttunk.
Meglepetésünkre itt is van egy Szent Péter szobor, de a látogatók vélhetően kisebb száma miatt még nem annyira fényes a lábujja.
Látogatásunk a városházánál ért véget.
Ezek után kényelmes utazással visszatértünk Párizsba.
Mivel a Montparnasse pályaudvarra értünk vissza, ezért sikerült még zárás előtt egy röpke órára betérni Párizs másik híres temetőjébe, a Montparnasse temetőbe, ahol szintén sok híres és érdekes sír található. Nagyjából tudtuk, hogy milyen sírokat szeretnénk megtalálni és a térképen igyekeztünk is betájolni magunkat, de az ördög nem alszik, csak rabolja az értékes időt. Mire megtaláltuk a megoldást, tudniillik a temető két részből áll, melyet egy utca választ el egymástól és természetesen amit mi kerestünk az a kisebbik részben volt, egy fél órát elvesztegettünk, de így is nagyjából megtaláltuk amiket látni akartunk.
Az első síron egy híres szobor az érdekes,melyet alkotója deklaráltan anti-Rodinnnek készített, a Csók.
Szinte mellette egy érdekes sírkövet láthattunk, melynek párja szinte megszólal.
A párizsi temetőkre jellemző módon itt van Dreyfus sírja is egyéb zsidó sírokkal egyetemben.
Aztán egyszer csak harangszó hallatszott, a temetőőr járt végig a sétányokon és közölte, hogy zár a temető, melyet értelemszerűen utolsóként hagytunk el. Nagyon érdekes volt ez is, még azért egy órácska hiányzott.
Már reggel eldöntöttük, hogy ezen a párizsi látogatáson a várost nem az Eiffel-toronyból, hanem a Montparnasse toronyból vesszük szemügyre. A pályaudvar mellett emelkedő 55 emeletes épület egy zárt kilátószinttel és egy nyitott kilátógalériával várt minket 208 méterrel a város szintje fölött.
A kilátás lélegzetelállító, innen érzékelhető igazán a város szerkezete, ragyogóan láthatóak nevezetességei és minden Haussmann bárót dicsőiti.
A Montparnasse temető, a hátsó háromszög alakú részben voltak a keresett sírok, csoda, hogy elsőre nem találtuk?
Az Eiffel torony, háttérben a Defence negyed. kicsit párába burkolódzva
A Montparnasse pályaudvar
A Louvre és a Sacre Coure
A Notre Dame és a Pompidou center
Az invalídusok dómja, háttérben a Grand Palace
Mikor már úgy éreztük, hogy ez a látvány nem fokozható, kisétáltunk az utcára, kicsit meditálva, merre is kell indulnunk. 50 % esélyünk volt, hogy eltaláljuk, na mi lett? De ezzel egy különleges élménnyel gazdagodtunk, mert ahogy beszélgetve kerültük az épületet előttünk három gyakorlóruhába öltözött, géppisztolyos katona flangált. Meg is jegyeztük, hogy valyon mi itt a szerepük, amikor egyikük, egy 20 év körüli jóvágású fiú majdnem a nyakunkba borult azzal, hogy hallom magyarul beszélnek, de jó hallani. Kiderült, hogy idegenlégiósok, most járőröznek Párizsban a nevezetesebb látványosságok közelében jelezve, hogy ha kell, akkor itt vannak. Egyébként Nimes-ben van a laktanyájuk, öt évre kötelezte el magát és bár az első időszak nagyon nehéz volt, nem bánta meg, jól érzi magát és gondolom erős honvágyát a beszélgetéssel kicsit enyhítette.
Mivel a lányok inkább a földszintet és az üdítő italt választották, csatlakoztunk hozzájuk és megünnepeltük ezt a szép napot.
A következő napunk a múzeumlátogatásokkal kezdődött. Mivel korábbi látogatásaink meghatározó élménye volt a Rodin múzeum, most is meglátogattuk kezdésként. A múzeum épületébe a kis kerten keresztül vezet az út,
melynek egy-egy jól szeparált helyén a fő alkotások,
„ A gondolkodó”,
„ A Calais-i polgárok”,
„ A pokol kapuja”,
„Balzac”
látható. Az épületet tatarozzák, így becslésem szerint a kiállító tér nagysága a felére csökkent, ez sajnos a kiállított műveken erősen érezhető, hiányérzetet kelt. De azért az a kéz,
„Az álom”
és a többi csoda
most is megfogott. Nem úgy a hátsó kert, ahol a kiállított tárgyak nem igazán említésre méltók.
Mivel jó nagyot sétáltunk már a múzeumban és elöttünk volt a következő, így beültünk utunk legelőkelőbb presszójába az invalídusok terén, ragyogó kilátással a dómra.
Drága volt, de a ristretto kiváló és nagyon jól esett ülni.
Gyalogosan elsétáltunk a kormányhivatalok negyedén keresztül a Musee D’Orsay-hoz.
Ez a korábbi pályaudvarból kialakított óriási alapterületű múzeum lett a francia impresszionisták fő kiállítási csarnoka, természetesen sok egyébbel is fűszerezve. Maga az épület is impozáns, a híres óra minden erről szóló képanyagban szerepel,
de érdekesek a kilátó attrakcióként szolgáló további hatalmas órák.
Magát a múzeumi anyagot nem igazán szabad fényképezni, ezért főleg a látképek az itt megmutathatók,
én már gyerekkorom óta nagy Renoir fan vagyok és közelről, eredetiben látni nem volt semmi. Persze a többi is ismertebbnél-ismertebb, nagy élmény. Jó volt látni a rengeteg iskolás csoportot, kíválóan alkalmazzák az oktatáshoz az itt felhalmozott értékeket.
Amikor már a térdünkön járva kijöttünk a múzeumból egyhangúan kiáltottuk ki: nem megyünk a Louvre-ba!
